A Félrelépni szabad akár jó film is lehetett volna, hiszen a rendezői székben az az Orosz Dénes ült, akinek 2009-es Poligamy című filmje korosztályos alapmű lett, a 2013-as Coming out-ja annyiszor nézhető meg, ahányszor leadják, és a 2019-es Seveled is vállalható magyar romantikus komédia. Jó, a Hogyan tudnék élni nélküled?-del már vannak problémák, de ott meg a nézőszám sok mindenre felmentést ad. Ugyanakkor a Félrelépni szabad egy olyan klasszikus bohózat alapján készült – Georges Feydeau A hülyéje –, ami egyszer-kétszer megnézhető kellemes, kacagtató sikert ígért, ráadásul az a Bárány Márton írta mozivászonra, aki azért a Toxikoma és a Becsúszó szerelemmel azért tényleg nemcsak vállalhatót, de nagyokat is dobott.

Jó, a producerek és a szinte csak a Thália színházól válogatott szereplők már ébreszthettek volna némi előzetes kétséget. Helmeczy Dorottyának és Kálomista Gábornak ugyanis köszönhetünk egészen vállalható tévéjátékokat – Majdnem mennyasszony, Kék róka –, és vállalhatatlan mozikat is – El a kezekkel a papámtól, Elkúrtuk –, nem megfeledkezve arról, hogy szinte csak olyan produkciókat vittek az elmúlt 16 évben, amelynek nem lehetett panasza az állami forrásokra. Félő, hogy a Félrelépni szabad esetében is a kassza csörgése volt a fontosabb, mintsem a minőség. Kálomista pedig nemcsak színészeket adott ehhez a színházából, de talán az sem véletlen, hogy a szállodai jeleneteket a NER-kedvenc egykori balettintézetből lett luxushotelben vették fel.

A Félrelépni szabad akár jó film is lehetett volna, ha egy vállalható, modern, romantikus komédiát akartak volna csinálni. Nyugodtan szólhatott volna arról, hogy a fiatal párt egy „barátjuk” csőbe húzza, és kvázi hűség próba elé állítja őket, ami csak megerősíti a kapcsolatukat. Azzal se lett volna semmi baj, ha közben más, ingadozó párokat vagy társukat kereső, netán a társkereséssel kínlódó fiatalokat látunk. Ha jó a sztori, vállalhatók a színészek, pörögnek a párbeszédek, az se zavart volna, hogy olyan környezetben játszódik ez az egész, amit csak NER luxuscsaládok engedhetnek meg maguknak. De nem így történt. Ordenáré, alpári és bunkó lett az egész förmedvény.

Tényleg ki kell röhögni a huszonöt éve együtt élő házaspárt, ahol a feleség esetleg már horkol, és épp annyira nem hamvas, mint pocakos és festett hajú a férj? Alapvetés, hogy 25 év hűség után már jár egy félredugás, és jogos a felháborodás, ha abban épp a házaspár lánya és leendő veje rondít bele? De legalább nem buziztak vagy cigányoztak. Mert amúgy alapvetés, hogy a negyvenes anyuka, két gyerek után már a férjének se kell, megcsalják, amire evidens válasz, hogy ő is félrelép, majd beadja a válókeresetet. Legalább templomba nem mentek és nem adták elő a keresztény családot. Nem akarok álszent meg prűd lenni, de ezek a poénok már a nyolcvanas években is kellemetlenek voltak, és pontosan azt mutatják, hogy a film készítői egy dologtól ódzkodtak, de nagyon: a gondolkodástól. Igaz, már akkor pénzüknél lehettek, amikor még egy fűszálat nem tettek keresztbe e film érdekében.

A Félrelépni szabad nemhogy jó film nem lett, de tulajdonképpen tömegeknek kellene felháborodottan kikérni mindazt, amit nagyon sok közpénzen ez a társaság előadott. Egy dolog miatt nem baj, hogy ez a vállalhatatlan mocsok elkészült: örökre segít felidézni, hogy az álkeresztény, a családot középpontba hazudó NER-bagázs kultúrkorifeusai valóban mit gondoltak mindezekről, és a pénzen kívül semmit, legfeljebb a még több pénzt tisztelték. Lehet azokat a félművelt, NER-flótásokat cikizni, akikhez az NKA-ból pár milliót a semmiért hozzávágtak, de ők többségében tudatlan kiscserkészek azokhoz képest, akik a Félrelépni szabad című filmhez egyetlen adóforintot is adtak, és abból bármennyit elfogadtak.

Mondanám, hogy lehetne ez Kálomista Gábor filmes fejfája, de félek, hogy a NER-korszak utolsó éveinek hamarosan mozikba kerülő alkotásai tartogatnak még szörnyű mélységeket.