Kicsekkoló káosz

Megoszlanak a vélemények, de szerintem olykor igenis szólhat a színház csak a kikapcsolódásról, a mindent feledtető szórakoztatásról és a nevetésről. Én legalábbis egy pillanatig se bántam, amikor két és fél óra után tulajdonképpen leesett, hogy a Ketten a neten bemutatóján teljesen kicsekkoltam a valóságból. Azt hiszem, már az első jelenet elkapott, vitt, és aztán nem is gondolkodtam azon, hogy esetleg kiszállnék. És ez öntudatlanul is nagyon jól esett.

Persze, ha nagyon akarom, a Ketten a netennek van tanulsága is. A nők, a feleségek mindig, mindent előbb tudnak, mint ahogy azt a férfiak, a férjek gondolnák, és majd az asszonyok eldöntik, merre is menjen a közös játék. Ne legyen senkinek se kétsége afelől, hogy azok a férfiak, akik egyetlen pillanatra is azt hiszik, az irányítás náluk van, legfeljebb lábon kihordott infarktust kaphatnak, menekülési útvonalat nem. És akkor ennyivel zárjuk is le a mondandó keresést! A magam részéről elismerve, hogy nekem azért nem jött le több, mert beszippantott az a káosz, amit Ónodi Gábor, a legjobb értelemben, szinte követhetetlenül generált és percről-perce turbózott a Szigligeti színpadán.

Nem állítanám, hogy könnyű jó darabból jó előadást csinálni, hiszen láttam már ennek nagyon sokszor az ellenkezőjét. Azzal meg pláne nem áltatnék senkit, hogy a néző azért szórakozhat remekül, mert a Ketten a neten a színpadon csak egy könnyed bolondozás. Nem, itt egy olyan óramű ketyeg, amit a színpadi alázat és nem kevés munka olajoz. Óriási energiák elégetése árán. El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen, nemcsak fizikailag, de szellemileg is pörgős előadás után miként lehet „élve” lejönni a színpadról. Ónodi Gábor és Molnár László lényegében folyamatosan beszél, konspirál, az egyik probléma megoldásával generál másik kettőt, és reménytelenül próbálja utolérni önmagát. Elképesztő teljesítmény, miközben a néző belefeledkezhet a csavaros történetbe, és akár jókat is röhöghet a szereplők túlélésért vívott szerencsétlenkedésein.

Azt hiszem, itt mindenki a helyén van. Molnár László tökéletes problémahalmaz, amit Ónodi Gábor zseniálisan nagyít fel. A két bűbájos feleség, Sárvári Diána és Molnár Nikoletta, más-más karaktert formálva fokozzák az őrületet. A két fiatal, Horváth Ábel Olivér és Megyesi Pálma – a szikra kipattintói – pedig olyan természetesek és üdék, hogy egyetlen percig sem kételkedtem a játékukban. Mészáros István Pulcher meg az a hab a tortán, amire lehet, hogy a sztori szempontjából semmi szükség nem lenne, de még édesebbé teszi a káoszt, amiben a legjobb, hogy nem a miénk, nekünk csak nézni kell.
A díszlet, a hét ajtóval kombinált, egy térben lévő két lakás, az egyetlen hatalmas kanapéval kitűnő pálya ehhez az egészhez. Szerintem nem lehet egyetlen pillanat sem, amikor ne lenne egyértelmű, hogy az adott szereplő éppen London melyik végében lévő otthonban van, még akkor is, amikor a kettőt semmiféle fal nem választja el egymástól, így simán lehetséges a fizikai átjárás. Tudom, maga a bohózat ez egy remekmű. De tényleg azt gondolom, hogy egy fabatkát se érne az egész a színészek, a háttérben dolgozó láthatatlan stáb, és Nagy István rendező nélkül.

A premieren még a lépcsőkön is ültek. Megérdemelten. Pedig az első nézők zsákbamacskát vettek. De szerintem nem bánták meg. Bár jobban tesszük, ha később újra megpróbálunk bejutni a Ketten a netenre, mert az idő, a többszöri játék okozta olajozottság fokozni fogja az élményt.
Miközben nincs kétségem afelől, hogy egy kis szájhagyomány, és a szolnoki Ketten a netenre majd úgy kell vadászni a jegyeket, mint néhány pesti előadásra. Merthogy ez egyébként bérleten kívül mérettetik meg. Tetszik vagy sem? Mit mondanak róla? Ha rám hallgatnak, és ha nem mély, intellektuális élményt, hanem egy felszínes, laza, megvetendő, de nagyon jó estét akarnak maguknak, akkor nagyon gyorsan megpróbálnak jegyet venni erre az előadásra. Mert jogos volt a premier végén a hosszú taps.
(Elfogultság jelzése. A szerző egyben a Ketten a neten műsorfüzetének szerkesztője is.)


