Számtalan oka van annak, ami miatt a 2025-ben készült, de Magyarországra csak idén eljutott Nürnberg című filmet meg kell nézni, minden mozinak műsoron kellene tartania, és legalább a végzős középiskolásoknak szervezetten meg kellene mutatni. Ezek közül az egyik legfontosabb talán az a jelenet, amikor a főszereplő amerikai pszichológust haza akarják küldeni Németországból a második világháborút lezáró monstre náci per előtt, és a vasútállomáson a tolmácsával, sofőrjével beszélget. A zsidó származású segítője a „lelépni” akaró – de megfutamodó is lehet – orvosnak valami olyasmit vet a szemére, hogy az az egész – azaz a második világháború és a népírtás – azért történhetett meg, mert amikor még lehetett volna ellene tenni, sokan inkább a „lelépést” választották. Minden korra érvényes, minden diktatúrára, háborúra, embertelenségre igaz, mert semmi sem magától lesz, a gonosz nem a semmiből nő nagyra.

Nem kell velem egyetérteni, nem vagyunk egyformák, főleg, hogy a történelmet sem egyformán tanultuk, tanították nekünk! Bevallom, egykori történelem szakosként, a huszadik század történelme iránt megszállottan érdeklődőként hallhattam a James Vanderbilt rendezte filmben olyan mondatokat, ami bő négy évtizede nem jött velem szembe. És, amik lehet, hogy ebben a formában soha nem hangzottak el, de mégis biztosan tömény eszenciái mindannak, amit a háború végén és közvetlenül utána nagyformátumú gondolkodók, politikusok, később valódi történelmi személlyé lett emberek gondoltak arról, miként is kell Németországot kezelni. Meddig lehet, kell, szabad elmenni a megalázásban, a számonkérésben, hogy ne ismételje a történelem önmagát alig húsz évvel az első világháború befejezése után. Lépjünk ki a saját időcsapdánkból: a huszadik század két világégése között kevesebb idő telt el, mint amilyen távoságban az ezredforduló van a mától!

Természetesen nem ezek a gondolatok vittek eredetileg a Tisza mozi nézőterére, ahol egyébként meglepetésemre teltház volt, és a film néhány jeleneténél vágni lehetett volna a döbbent csendet a teremben. A téma, a háborút lezáró Nürnbergi per mellett leginkább a két főszereplő vonzott a moziba. Tudom, hogy Russell Crowe rengeteg filmben játszott már, de nekem legnagyobb és örök kedvencem a még 2006-ban forgatott Bor, mámor, Provence, bár most már el kell ismernem, hogy Hermann Göring szerepében is hatalmasat alakít. És azt is tudom, hogy Rami Malekkel nagyon sokan nincsenek kibékülve a Bohém rapszódia főszerepe miatt, de én pont azért voltam rá újra kíváncsi: abban is tetszett, de a Nürnberg ugyancsak létező személyről mintázott pszichológusaként bámulatos alakítást nyújt.

És van még egy dolog, ami miatt ezt a magyar filmet minden magyar nézőnek illene megnéznie. Nem tévesztettem el az előző mondatot. A Nürnberg ugyanis legalább annyira magyar, mint amerikai. És erre a legjobb bizonyíték a film végefőcíme, ahol a színészeken kívül lényegében csak magyar közreműködők neveit lehet olvasni. Merthogy ennek a filmnek nemcsak az a jelenete készült Magyarországon, amelyben a budapesti Parlement a Vatikánt „alakítja” (ez látható a címlapképen), de felismerhető benne a főváros ötödik kerülete éppúgy, mint a vidéki Németországot megjelenítő Szentendrei Skanzen. Azaz ebben a filmben tetten érhető az a filmes háttéripari tudás, ami Magyarország egyik különlegessége, megkockáztatom, egyik legjelentősebb kulturális bevételi forrása, és valóban világhírre érdemes büszkesége. Ami egy újabb ok, hogyha tehetik, valahol elcsípik, megnézzék a Nürnberg című filmet.