Még nincs 12 éves a Tiszavirág gyaloghídra felvezető kerékpáros rámpa, de már rosszabb állapotban van, mint a rómaiak útjai a kétezer évvel későbbi feltárások idején. De mit adtak nekünk a rómaiak? És mit hagyunk mi az utánunk jövőkre, ha egy ilyen építmény nem bírt ki 12 évet. Legalább a kivitelezők dicsőségfalára írjuk fel, hogy Szolnokon mi maradt utánuk! Ha már számonkérni nem lehet.

Csak szólok, hogy a Szandára vivő kerékpárút régi 4-esnél lévő csomópontjánál, a belvároshoz közelebbi alagút kijáratánál egy ideje vak az egyik közlekedési tükör. Aki szokott bringázni, az tudja, milyen jól jön egy ilyen tükör, amikor a csengő nem segít, mert a kitakart irányból érkező kétkerekes kolléga zenét hallgat. Kerékpárral is lehet nagyot esni. Nem tudom, ki a kezelője a város kerékpárútjainak, de talán majd itt is újra lehet látni és látszani!

Maga a felirat - "nyugi átmászunk" - eredetileg az értelmetlen méretű falnak szólt. Pedig szólhatna az igénytelenségnek is. Mert egy magára picit is adó város közepén, egy valóban fölösleges átjárót mégsem ilyen igénytelenül kellene elzárni. És nemcsak a létrehozott vakfolyosó miatt, ami "remek" utcai kocsma lett. A feltehetően ifjú kéz odafesthetné azt is: "nyugi, mi ennél igényesebbek leszünk". Hiszek benn!

Klímaszorongás? Környezettudatosság? Globális felmelegedés? Környezetvédelem? A víz a legfőbb kincs? Vannak nagy szavaink és kifejezéseink, meg van a valóság. A valóság, ami mindig piciben, hétköznapiban, közvetlen közelről mutatja meg, hogy mennyire vesszük komolyan a világ problémáit. Amik a fejünkben nem nálunk jelentkeznek, nem velünk történnek, nem minket érintenek. Még. És addig így is lehet gondolkodni a vízről, a szemétről, a betonról.