A Tiszamenti Vegyiművek (TVM) több mint hetven évvel ezelőtti születéstörténetének egyik fontos mozaikdarabja, amikor a talán 18 éves Bagdi Eszter, a szegedi vegyipari középiskola elvégzése után megérkezett első munkahelye színhelyére, Szolnokra, és a vasútállomástól el kellett jutnia a vegyiig. Abban a talán egy órányi történetben éppúgy benne van a bombázásból összefoltozott régi szolnoki vasútállomás, a ma már elképzelhetetlen ritkás, helyi buszközlekedés, és a kukoricaföldek között, a város határától nagyon messze épülő gyár a kezdetleges munkásszállásával. És benne van az akkor 18 évesen már a nagybetűs életet kezdő, önálló, felelősségteljes munkát végző generáció is, akiket otthonról talán némi harapnivalóval tudtak ellátni, és inkább ők küldtek haza pénzt, mintsem onnan jött volna. No meg az életigenlés, hogy egyetlen ruhában is lehet hinni a jövőben.

Zavarban vagyok, mert nem pontosan emlékszem, hogy ezt a rövidke történetet Eszti néni – Kocsis Flóriánné Bagdi Eszter – személyesen mesélte, a talán egy évtizede a Facebook oldalán futó visszaemlékezéseiben olvastam, avagy az idén megjelent Szolnoki állomások, az én XX. századom II. című kötetben, esetleg a tavaly napvilágot látott Azok a boldog szép napok című könyvében olvastam. Ami lényegtelen is, mert az sokkal fontosabb, hogy Eszti néni bő évtizede megállíthatatlanul mesél az életéről, ami folyamatosan pörgő film Szolnok 1953 utáni történetéről és remek forrás Magyarország történetéhez, alulról. Ezek a személyes sztorik teszik ugyanis elevenné, élővé a puszta dátumokból, eseményekből álló történelmet. És ezek azok a mesék, amelyek 99,99%-ban elvesznek, ugyanis nagyon kevesen követik Eszti néni példáját.

Pedig az Eszti nénik sokban árnyalhatnák, vagy éppen érthetővé tennék a sötét Rákosi-kor, a puha Kádár-diktatúra vagy éppen a rendszerváltás időszakának történéseit a kisember, a hétköznapok szemszögéből. Mert enélkül elvesznek azok a történetek, amelyek például a „feltörekvő” ipari munkásság hagyományos, két faluban tartott esküvőjét mutatják meg, vagy a hároméves katonai szolgálat árny- és vicces oldalait őrzik, netán a gyermekvállalás ötvenes évekbeli „gondjait” tárják fel. Miként érthetővé teszik, hogy a hétköznapi emberek számára mitől lehetett az akkori Magyarország a „legvidámabb” barakk, és miként tudott évről évre gyarapodni az, aki tisztességesen, mondjuk egy hatalmas gyárban dolgozott, amit tényleg a magáénak érzett. És ezek a visszaemlékezések kellenek ahhoz is, hogy például kicsit érthetőbbé váljon a hetvenes évekbeli helyi hatalom fonákja, az akkori párbizottság bumfordi, viccessége. Miközben nem tudhatjuk, hogy az emlékezet mi mindent szelektál.

Bagdi Eszter Szolnoki állomások című könyvét persze lehetne kritizálni a szerkesztő és a korrektor hiánya miatt, de minek, amikor úgy is lehet olvasni, mintha Eszti néni éppen nekünk mesélne. Nagyjából kronologikus sorrendben, de tulajdonképpen emlékei között ugrálva, valamiről többet, másról kevesebbet felelevenítve. Csak az a baj, hogy nem lehet visszakérdezni, az emlékezőt terelgetni, és könyörögni, hogy még mi mindenről meséljen. Olyasmikről, amiről már csak ő, ők, a nagymamák, dédnagymamák nemzedéke tud. Furán hangozhat, de mivel Szolnokon és Szolnokról ritkán jelenik meg helytörténeti munka, azt kell mondanom, Bagdi Eszter legutóbbi kötete ebben a kategóriában az év könyve.

Amiben számomra nem is az a legfontosabb, hogy napokra életre keltette számomra az ötvenes évektől az ezredfordulóig Szolnokot, hanem a példa. A példa, amit minden fiatalnak és középkorúnak csak ajánlani tudok: vegyék rá a nagymamákat, nagypapákat, dédiket, hogy amíg tudnak, meséljenek, akár szóban – ott az a fránya okostelefon, rengeteg hanganyag rájuk fér – vagy írásban, akár kézzel, akár számítógépen. Mert mi és a későbbi generációk leszünk gazdagabbak, ha a személyes történeteik nem vesznek el.