Jó évtizeddel ezelőtt Doros Judit, az akkor még létező Népszabadság Szolnokról éppen elköltöző tudósítója, búcsúbeszélgetésünkben valahogy úgy fogalmazott, hogy a szolnokiak egyik közös jellemzője az az elvágyódás, ami olyan, mintha mindig, mindenki éppen el akarna innen menni, de aztán valahogy mégis örökre itt marad. Van ebben valami. Márpedig, ha ilyenek vagyunk, akkor a Szolnoki Szigligeti Színház idei évada – szándékosan vagy véletlenül – nagyon szolnokira sikerült, hiszen az egyetlen komédiától eltekintve a négy nagyszínházi és a két színműhelyes bemutató közös vonása az elvágyódás, aminek a vége többnyire a maradás. Az évadot záró, a Színműhelyben bemutatott Bűntény a Kecskeszigeten sem feltétlenül egy távoli földdarabon játszódó történet. És, hogy mi benne a bűn? Pányik Tamás, rendező feladja a leckét. Bűn az, amikor az elvágyódók valamitől megszédülnek, és a józanész ellenében mégsem lépnek? Vagy netán az maga a bűn, ami, vagy aki marasztalja őket?

A szolnoki évad legmélyebb drámája az idei utolsó bemutató. Az olasz Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című darabja évtizedekkel ezelőtt a nagyszínpadot is elbírta volna, de most a Színműhelyben van nagyon jó helyen. Felgyorsult világunk, felszínes és azonnali impulzusaira vágyó nagyközönsége ugyanis nem tolerálná sokáig azt a közel két és fél órás játszótársi munkát, amit a fiatal rendező megkövetel a nézőitől, és talán sok méter távolságból nem működne az a finom játék sem, ami itt arcul csap. Ráadásul a Színműhely viszonylag kis terében szinte érezni lehet azt a forróságot, azt az állandóan fújó, a bőrt kikezdő szelet is, amiről a darab egyetlen mellékszereplője, Edoardo – a bemutatón Mészáros István Pulcher – a történet elején és a végén is beszél. Pontosabban szavaival életre kelt, de úgy, hogy néha legszívesebben felnyúltam volna a színpadra vízért, ami nem véletlenül, ennek a feldolgozásnak talán az egyik legfontosabb színpadi kelléke. A játéktérbe helyezett élő cimbalommuzsika mellett, ami nemcsak az idegeinken játszva fokozza a feszültséget, de valahogy a bőr alá bekúszva, fenntartja a hőséget is.

Mindezek miatt szinte ott ülünk három, elsőre ismeretlen, de aztán talán mégis egyre inkább ismerőssé váló nőnek az udvarában. Akiknek egy idő után nem az elmesélt néhány hétnyi története lesz a fontos, hanem a dialógusokból aprólékosan felépülő élete és tragédiája. Tipikus női sorsok jelennek meg a színpadon. Agata, Radó Denise megformálásában az asszony, aki egy férfi foglyává tette önmagát, eltemetkezett a feleség, az anya elvárt szerepében, majd megcsalatva rádöbbent, hogy nemcsak nő, de önálló személyiség is, aki újra saját életet szeretne. Pia, Molnár Nikolett alakításában, az önmagát másoknak alárendelő, másokat kiszolgáló nő, aki azzal küzd, hogy miközben a vállán cipeli a többeik életét, ne roppanjon össze, hanem megőrizhessen valamit korábbi vagy talán a mások miatt feladott tartásából, korábbi önmagából. És Silvia, Barta Ágnes játékában az anyjával és az apja emlékével küzdő, egyszer önmagát megtalálni akaró, máskor a fészek melegét elhagyni képtelen lány, aki a leginkább összeroppan a menni vagy maradni dilemmájába.

Hozzájuk képest Angelo – Mészáros Martin – tulajdonképpen csak a gyújtógyertya, ami berobbantja a lappangó feszültségeket. A felszínes, feslett erkölcsű, mindig az élet naposabb oldalt kereső és valószínűleg meg is találó szövegláda, aki kellő férfi öntudattal felvértezve a saját világmindenségének a közepe, ami körül mindenkinek kötelessége lenne keringeni. Akinek hosszúra nyúló, üres monológjai közben nincs is más szerepe, mint felszínre hozni a hallgatag, elfojtott női sorsokat, és végül teljesen lényegtelen, hogy vele követnek el bűnt vagy ő maga a bűn. Pontosan olyan kellék, mint az ebben a drámában is felbukkanó pisztoly, aminek érezzük, hogy el kellene sülnie, de végül mégsem durran, mert puszta léte is elég a robbanáshoz, a tragédiához.

A Bűntény a kecskeszigeten erős évadzárás, nehéz előadás. Leginkább azért, mert a rendező nem rág mindent a szánkba, hanem csak kinyit ablakokat, amiken mindenki maga kukucskál be. Színészei sem a leírt szavakat, a kitalált történeteket játsszák el, hanem a maguk ablakai mögött rejlő nőkből raknak össze újabb és újabb nőket, miközben a színészi játéknak valami elképesztő magasiskoláját mutatják be az első perctől az utolsóig. Ahogy Radó Denise Agatajának feszültsége a lábfeje remegésében tetten érhető, ahogy Barta Ágnes Silviajának bezáródását és kitörni akarását a háta íve elmeséli, vagy, ahogy Molnár Nikolett Piaja arcán egyetlen másodperc alatt cserél helyet a tomboló gyűlölet és a rajongó vágyakozás, majd a következőben visszafordul az egész, az tényleg művészet. Ez az, amiért érdemes színházba járni, és ez az, amit soha, semmi nem tud pótolni vagy helyettesíteni. Menjenek, és kapkodják a fejüket, amíg még lehet!

(A fotók a színház közösségi oldaláról valók)