A Budaörsi Latinovits Színház október elején mutatta be az Offenbach operája alapján készült, idehaza talán még soha sem játszott Répakirály című darabot. Elöljáróban azonban fontos leszögezni, hogy bár a darab rendezője Kovalik Balázs – akinek előélete és kvalitásai alapján egy normális világban a Magyar Állami Operaház főigazgatójának kellene lennie –, mégsem egy klasszikus operáról van szó. Inkább egy olyan zenés darabról, amiben olykor felhangzanak komolyzenei alapokon nyugvó dalok, az alapvetően prózai színház művészei által egész vállalható módon interpretálva. A színpadon félig takarásban elhelyezett zenekar kíséretében felcsendülő dalokkal igazából két baj van: egyrészt nem mindig érthetők, másrészt Závada Péter dalszövegei – tehát nem az eredeti mű fordításairól van szó – nem vehetők kézbe, pedig jó lenne őket hazavinni és idézni. Szerintem önállóan is megállnák a helyüket.

Szóval itt inkább egy prózai drámáról van szó, ami a címe ellenére messze nem gyerekdarab, vagy mesejáték, legfeljebb felnőtteknek szóló mese. Mert persze elsőre kicsit infantilis, hogy egy képzeletbeli ország semmire kellő trónörökösét úgy buktatja meg a helyi elit, hogy a helyére a hatalmas répát ültetnek, aminek (akinek?) aztán mindenki behódol. Csakhogy itt egészen egyértelműek az utalások, az áthallások, amelyek messze nem a 19. századi Franciaországra, hanem a 2025-ös Magyarországra vonatkoznak. Ha van kortárs dráma, ami napjainkról szól, akkor a budaörsiek Répakirálya egyértelműen az, hiszen a hatalom visszaszerzéséért harcba induló trónörökös körül nagyon sok olyan dolog történik, ami a színház falain kívülről ismerős lehet. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a Latinovits a Katona, az Örkény és a Radnóti nyomdokain haladva nem szórakoztatva elmismásolni akarja a jelent, hanem képletesen megütni, rádöbbenteni és gondolkodtatni. És ennek láthatóan meg is van a maga közönsége. A harmadik előadásuk kis túlzással olyan volt, mintha Budapest belvárosa kiköltözött volna Budaörsre.

A Budaörsi Latinovits Színház egyébként is egy rendkívül érdekes, de irigylésre méltó intézmény. És nemcsak azért, mert épp annyira vidéki – fővároson kívüli –, mint budapesti. Hanem azért is, mert itt korábban nem létezett színház, és lényegében 2013-ban, egy volt művelődési házban alapítottak társulatot, ami szívós munkával az ország egyik legjelentősebb teátruma lett. Gondoljunk csak arra, hogy az idei Országos Színházi Találkozón Az igazság gyertyái című előadásukkal lényegében taroltak, azaz egyedüliként három díjat vihettek haza – azzal együtt, hogy szerintem a legjobb előadás díját is nekik kellett volna kapniuk. Pedig egy alig 150-160 fős, az egykori művház nagytermébe beépített mobil lelátós nézőtér előtt játszó, érzékelhetően minimális hátsó színpadtérrel működő színházról van szó. Olyanról, ami nem azért létezik, mert ott mindig volt színház, hanem azért van, mert bebizonyította, hogy szükség van rá.

Aki látta Szolnokon Az igazság gyertyáit, annak mindenképp érdemes legalább egyszer elzarándokolnia Budaörsre – utána úgyis odaszokik –, ahol ráadásul a pesti jegyeknél mérsékeltebb áron lehet színházat nézni. Főleg, hogy Az igazság gyertyái és a Répakirály szereplőgárdája között elég nagy az átfedés, ami régi szolnoki színházba járóknak Mertz Tibor és Spolarics Andrea miatt különösen kedves lehet. Miközben a fiatal színészgárda – Fröhlich Kristóf, Bohoczki Sára, Juhász Vince, Sas Zoltán – is olyan teljesítményt nyújt, amivel a budaörsiek simán indulhatnak a jelenlegi legjobb vidéki műhely címéért, avagy helyet követelhetnek maguknak a tágan vett főváros legjobbjai között is.