Számtalanszor elmentem már a József Attila út 18. szám alatt található polgárház mellett, amelyről – most jobban szemügyre véve – kijelenthető, hogy utcai homlokzata az egyik legszebben díszített lehetett a városban. A bejárati kapu két oldalán egymás tükörképének tekinthető szárnyak, az ablakoktól az ereszekig, stukkókkal gazdagon ellátottak. Virágmotívumok, hamis oszlopok és gerendavégek, vázákkal és ornamentikával ékesített párkányok jellemzik a házat. Az ablakok felső vonala és az eresz alatti rész olyan aprólékosan kimunkált, mintha egy főúri kastély részlete lenne. A főbejárat pedig bármelyik fővárosi neoklasszicista bérháznak vagy palotának a dícsőségére válna.
Szolnokon azonban lassan, de biztosan enyészik. A Tűzoltóság szomszédságában, a város egyik legforgalmasabb útja mellett persze még így is egészen jó állapotúnak tűnhet. A belváros felé néző tűzfala reklámfelületként értékes, maga a ház azonban úgy omladozik, mintha értéktelen lenne. Ha jól sejtem, több lakásos társasházként funkcionál ez az egykori polgárház, amihez hasonlót még a Templom utcában sem találni. Nem tudom, mit kellene tenni ahhoz, hogy megmeneküljön.
De ugyanezt a kérdést lehetne feltenni a Baross utca és a Kápolna utca sarkán pusztuló Hasznos-ház kapcsán is. Földszinti üzlethelyiségei fölött még ott a szocializmus nívóját idéző alumínium burkolat, és hát a szögletes kirakatok is éppen annyira idegenek ezen a házon, mint a följebb látható parabolaantennák vagy légkondi egységek. Ezeket nézve tényleg felvetődik egy újabb kérdés, hogy Szolnokon bármit meg lehet tenni a magántulajdon védelme mögé bújva? Valóban senkit nem zavarnak a város egyik százéves házán az ilyen modern „kinövések”. Amelyek persze már nem sokat rontanak az amúgy is siralmas képen: hulló vakolat, összevissza ablakok, csak a jólélek tartotta korlátok.
Pár évvel ezelőtt sorra újultak meg a hasonló épületek Szolnokon, lásd például a Megyeháza melletti emeletes házat. Ha jól tudom, a Hasznos-háznak is lett volna lehetősége erre, csak épp a város által felajánlott támogatást a lakók nem tudták vagy nem voltak hajlandóak saját zsebükből kiegészíteni. Így elúszott a lehetőség. Amire csak azt tudom mondani, hogy bár lehetnek a házak és a lakások magántulajdonúak, de mivel a városban, egy kvázi közösségben vannak, állapotuk nem csak azokra tartozik, akiknek a neve a tulajdoni lapokon szerepel.
Ami akkor is így van, ha a többségi tulajdonos a város, vagy maga a régi ház elsőre nem tűnik annyira értékesnek. Mint például a Baross utca 40. szám alatt található „kis Madas-ház” esetében, aminek utcai homlokzata úgy fel lett szabdalva, mintha négy különálló épület lenne. Holott a legendás 33-asnak otthont adó, a 4-es bővítése miatt 1974-ben felrobbantott Madas-ház építtetőjének egy másik vállalkozása ez a harmincas évekből. Igaz, mára rettenetes állapotú társasház lett belőle, aminek elég csak a bejárati kapuját megnézni, vagy bepillantani az udvarra, hogy érezzük, ez talán mégsem illik Szolnok főutcájához.
Miként nem illik a korzónkhoz – azaz a Szapáry utcához – a 17. szám alatt omladozó, földszintes ház sem. Az Óvoda utca felé vivő átjáró sarkán álló ház a Szapáry utca egyik legrégebbi épülete, már az előző századfordulón készült képeslapokon is fel lehetett ismerni. Mára azonban elképesztő állapotba került, északi oldalán hatalmas repedés, a főfal vakolata hatalmas darabokban hiányzik. Nem tudom, kié, és mi vele a célja, de ha arra vár, hogy menthetetlenül életveszélyes legyen, mert erre a telekre bármi építhető, akkor sem a gazdája, sem a város nem sáfárkodik túl jól az értékeivel. Ha pedig igaz az a pletyka, hogy ide egy amerikai gyorsbüfé szeretne betelepülni, akkor hamarosan nemcsak a ház vagy legalábbis az eredeti arculata tűnhet el, de megtanulhatjuk a kézzel-lábbal kaják készítésének bűzét is elviselni.
És, ha már Szapáry utca! Nyugodtan elmorzsolhatjuk aktuális könnyeinket az egykori Nemzeti Szálló miatt is. Aminek ugyan a tetejét nagyon szépen rendbe tették, és a földszintjén is remekül elvan két bank, sőt még a homlokzata is viszonylag vállalható. A betört ablakok, a nyitva lévő ajtók, a vakablakban lerakódó guanó, az itt-ott felbukkanó kósza gyomnövények mind arra utalnak, hogy lassan, de biztosan pusztul az a ház, ahol először volt világítás Szolnokon.
Nem akarok senkit megbántani. Csak szeretném jelezni, hogy lesz ennek a cikknek folytatása is. Hiszen nemcsak a nagyjából száz éves szolnoki házak pusztulnak – az ipari épületekről nem is beszélve -, de van mit siratni az ötvenes évekből, sőt későbbről is.
