A Kardos Tamás által szerkesztett – sokadik – Szolnok album egy nagyszerű protokoll ajándék. Vállalható, itt-ott kifejezetten gyönyörű, esetenként megkapóan szép képekkel mutatja be Szolnokot – pontosabban annak egy részét -, háromnyelvű szövegei pedig egy TIT tanfolyam szintjén bevezetnek a város múltjába és jelenébe. Ha valaki ajándékként kapja, nagyjából ugyanannyit tud meg Szolnokról, mintha egy röpke, idegenvezetéses látogatást tenne a városban. Amennyiben valóban érdekli ez a város, akkor kicsit jobban megnézegeti a képeket, megpróbál kicsit a látottak mögé nézni, de ha nem, hát akkor felteszi a polcra, mint egy városnézés emlékét: itt is jártam, ez is megvan.
Remélem, ennél nem is akar több lenni ez a könyv. Mert így lenyelhető az a néhány direkt – a többi fotó közé helyezett képeken is megjelenő – reklám, amelyek révén ez a kötet, minden bizonnyal, már akkor rentábilis volt, amikor kijött a nyomdából. (És a könyvkiadás és könyvterjesztés honi anomáliáit ismerve, nincs is ezzel semmi bajom.)
A Szolnok című albumot örömmel megvettem, elajándékozni nem akarom, mert ezeknek a könyveknek ott a helye a polcomon. Bosszantani azonban bosszant, mert a pénzemért mást vártam.
Nem tehetek róla, de egy képeskönyv számomra akkor élvezhető, ha minden képhez korrekt szöveg tartozik. Az megmagyarázhatatlan, hogy ebben az albumban némelyik kép miért nem kapott szöveget (pl. 6. és 7. oldalon), vagy ha kapott, akkor miért fantáziátlant (pl. 20. o: „Növekszik a közúti közlekedés jelentősége?, vagy 21. oldal „Jellegzetes szolnoki táj? ? és a képen a Tisza-híd a Tisza Szálló elől fotózva!). Ugyancsak zavar, hogy bár a kolofon öt fotóst tüntet fel a képek alkotóiként, a könyv nem segít azonosítani, hogy ki, melyik fotót készítette. Számomra ez olyan, mintha egy gyűjteményes verseskötetben nem írnák oda a versekhez a költők nevét, holott nem mindegy, hogy Ady vagy Petőfi.
A képekhez fűzött magyarázatok hiánya különösen ott fájó, ahol valamilyen művészi alkotást mutatnak be a fotók. Tessék a 114. oldalra lapozni! Nem érdemelte volna meg a Kossuth téri szobrok alkotója, hogy az alkotásait megmutató képek alá a neve is odakerüljön? De ugyanez mondható el valamennyi szobrot megmutató képről: sematikus szövegek az alkotók megemlítése nélkül. Ezek után persze már túlzó elvárás lenne, ha a Szigligetiben készült képekhez odakerül a színészek neve, vagy a Szolnoki Szimfonikus Zenekarhoz a karnagyé. Ha már büszkék vagyunk rájuk.
És még egy zavaró momentum. Úgy tűnik, mintha Szolnok szinte csak a belvárosból állna. Tudom, hogy nem turista látványosság Szandaszőlős, a Kertváros, a Széchenyi vagy éppen a Zagyván túli rész, netán az ipartelepek. De mégiscsak Szolnok részei, ahol talán lehetett volna egy-egy szép részletet találni. Ha a vasútállomás lepukkant és koszos épületéből és környezetéből a kötet egyik legszebb képét tudta Kardos Tamás varázsolni, akkor a külvárosok sem okozhattak volna gondot.
Természetesen tudomásul veszem, hogy ez a könyv nem a valódi Szolnokot mutatja meg, hanem ez egy kicsit megszépített kirakata a városnak. Ám mindez – szerintem – nem magyarázat a fenti hiányosságokra. Sőt! Ráadásul ezt az albumot évtizedek múlva is lapozgatni fogják, és ha nem kellő kritikával kezelik, azt hihetik, ilyen volt Szolnok 2010-ben. Ilyen, de csak részben.