Tizenhárom perc, ami nem tudom, hogy megrengette-e a világot, engem mindenesetre nagyon megérintett, napok óta a hatása alatt vagyok. Pedig hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy melyik is az amerikaifutball, azt meg pláne nem, hogy az idei döntőt mely csapatok játszották, miként arról sincs gőzöm, hogy végül ki és hány ponttal – vagy mivel – nyert. Természetesen évtizedek óta tudom, nagyjából mi zajlik egy Super Bowl félidejében, ahol a világ legdrágább reklámjai helyezhetők el, és ami alatt a popkultúra legnagyobbjai és aktuális csillagai adnak egyre elképesztőbb koncerteket. A puerto rico-i Bad Bunnyról (rossz nyuszi) családi okokból kifolyólag már évek óta tudok, olykor hallgatom, sőt beszédtéma nemcsak a legutóbbi Grammy-díjai, de az is, hogy tavaszi hét madridi koncertjére már nem lehet jegyet venni. Nekem valahogy már eddig is a mesebeli szegény család legkisebb gyermeke volt, aki egy évtizede még ruhákat árult, pár éve szerény érdeklődésű egyetemi napi koncertet adott, mára pedig egyértelműen a világ legnagyobb sztárja lett.

Aki vasárnap este, tizenhárom percben, ha nem is rengette meg a világot – bár szeretném hinni, hogy de igen –, történelmet írt. Ami a nagy fehér ötvenpluszos férfiak vállalhatatlan világa és berendezkedése ellen egyre többször lázadó Z generáció tagjaként nem is meglepő. Sőt talán természetes, mert esetében is a tudás és a tehetség szállt szembe a pénz és a politika hatalmával, szólalt meg saját nyelvén, és emelte fel hangját a gyűlölködés, a kirekesztés, az üldöztetés és minden mocsok ellen, amit a demokráciát a maguk diktatúrája alapjául értelmező világmegváltók pár év alatt ránk zúdítanak.

Nekünk is jól jönne már egy ilyen „rossz nyuszi”. Aki az ország legjelentősebb eseményén – ha volna ilyen –, a legtöbb embernek mutatná meg, hogy nem vagyunk a kontinens mindenben utolsó, vezetőink szellemi szintjére züllesztett, a megtámadottba belerúgó árulók, a közösből dacból vagy zsíros koncok miatt kibeszélők, a hitet, a becsületet, a törvényeket aktuális gazdasági érdekeink szerint használók. Valaki megmutathatná a kontinensnek, a világnak, hogy mi magyarok nem azok vagyunk, akik közülünk néha bekerülnek a világ híreibe, akikre a Föld szerencsésebb fele elképedéssel mutogat, akiket röhögve kiközösítenek, vagy kiküldenek kávézni. Nem vagyunk lealjasult világmegváltók, hanem normális emberek vagyunk, akik hiszen a többi emberben, a szeretetben, az együttműködésben, nem eltaposni akarjuk egymást, a szomszédot, a másként gondolkodót. Nem mondjuk, hogy kis nemzet vagyunk! A tized magyarországnyi Puerto Rico hárommilliója közül került ez a 31 éves fiatalember a világ közepére.

Persze tudom, mindez csak ott fordulhat elő, ahol még működik a valódi piacgazdaság, ahol a jól felfogott üzleti érdek szembe mer menni a legnagyobb hatalmú emberrel is. Pesszimista tapasztalatom mondatja velem, hogy nálunk egy hasonló esemény már a közbeszerzéseken megbukna, szétlopnák, és nem a tehetségek, hanem a pártkötődésű csókosok jutnának lehetőséghez. Sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy abban a 13 percben több pénzt költöttek el, mint Magyarország éves kulturális büdzséje, hogy a számarányok miatt nem tudnánk annyi kamerát, táncost, segítőt kiállítani, mint abban a félidős showban felvonult. Az nem a mi ligánk, nem is lesz soha, de talán nem mindig csak az anyagiak számítanak. Talán egyszer még ránk is ránk mosolyoghat a szerencse, és lesz még alázat, tudás, tehetség, ami megmutathatja, hogy valójában kik vagyunk, és mit akarunk.