Akár szép látvány is lehetne a megáradt, de még gátak között hömpölygő Tisza, ha közben a folyónak nem kellene a saját árterét takarítania, és az összegyűjtött emberi hulladékot szállítania. Látványosan teszi. De előbb-utóbb majd mindent lerak. Mások szemetét nálunk, a mi szemetünket máshol. Szemetes Tisza lett a szőkéből. Lett és marad? Amit estig kiszednek, beöntik reggelig. Mi a Tisza partján élők. Mert nincs ő Tiszájuk meg mi Tiszánk, csak közös folyó. Közös szeméttel vagy közös szőkeséggel.

A képen nem parkoló, hanem a Szapáry utcai buszmegálló látható. És persze nem buszok, hanem személyautók lettek megörökítve, amelyek között csak annyi a különbség, hogy az első csupán pár percre, a második néhány másodpercre, a harmadik pedig jóval hosszabb ideig várakozott ott. Szolnokon nincs már ebben semmi különös. Mondhatni, itt ez a természetes. Pár másodperccel a fotózás előtt a szabálytalankodók miatt egy csuklós busz nem fért be ebbe a megállóba. A sofőr mit tehetett? Elállta a Szapáry forgalmát. És a mögötte jövő autók? Hát így élünk mi Szolnokon.

Emlékezni szép dolog. Megemlékezni is. Ünnepélyesen koszorúzni is. De aztán elfelejteni, hogy pár hónapja hol jártunk! A koszorúk meg száradjanak. Emlékeztessenek arra, hogy milyenek vagyunk. Feledékenyek? Önzők? Képmutatók?

Hová jutunk, ha a táblát követjük? Nagyfiúk országába? Primitívföldre? Idiótafalvára? Gondolom, azért festették fel a jelet az útjelzőtáblára, hogy mindenki tudja, a szellemi szemetesvödör merre lakik. Valaki felkereshetné!