(Nyári ismétlés /NYI/: Ez az írás 2016. június 8-án jelent meg először.)

Azt a vitát most nem szeretném megnyitni, hogy Szolnok alapításának éve 1075 vagy sem. Az tény, hogy a város első, ma ismert, írásos említése abban az évben történt. Miként azt is tényként fogadhatjuk el, miszerint ahhoz, hogy 1075-ben egy oklevélben megemlítsék a települést, már jóval korábban is lakott, sőt jelentős helynek kellett lennie. Szerintem azt sem túlzás állítani, hogy a két folyó torkolata, a mellette lévő magaslat, és a jó átkelési pont miatt Szolnok helyén már jóval az 1075-ös említése előtt is éltek emberek, így valamiféle település is létezhetett itt.

Ma már azon is kár vitázni, hogy a hatvanas évek elején indult, az egész várost átalakító beruházások csúcspontján, nem véletlenül kerestek a kor illetékesei egy olyan dátumot, amihez ünnepségeket lehetett kötni. Természetesen mondhatták volna azt is, hogy a számtalan avatást „hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára”, vagy a negyedik ötéves terv lezárására időzítik. Ám ennél jobban hangzott, és egyfajta történelmi folytonosságot is sugallt, hogy az új Szolnok, a város első említésének – alapításának – 900. évfordulójára született meg.

A számtalan középület, gyár és lakóépület mellett mindenféle programokkal és természetesen műalkotásokkal is ünnepelték Szolnok 900 éves évfordulóját. Ez utóbbiak között éppúgy volt színdarab, mint monumentális köztéri szobor, és természetesen képzőművészeti album, illetve otthon vagy inkább az irodában kirakható kisplasztika. Mint például Simon Ferencnek a Zagyva és a Tisza torkolatát idéző munkája.

A 2 centi vastagságú, 24×40 centis falapra applikált, 29×17 centis fém dombormű legalább két kiló, nem merném a falra felakasztani. Hogy nem egyedi darabról van szó, egyetlen dologgal tudom bizonyítani: ahonnan én szereztem, ott még három, pontosan ugyanilyen sorakozott a polcon. Így valószínűsítem, hogy egyfajta repi ajándékként, viszonylag nagyobb mennyiséget rendelhetett belőle a Városi Tanács vagy a párt, netán a szakszervezett, avagy valamelyik erre felkért vállalat.

Maga az alkotás egyébként meglehetősen naturalista. A torkolatnál lévő csónakház alatti stégen nemcsak a kajak, de a kajakos is ott áll, miként a Zagyva túlpartján guggoló horgászok is feltűnnek. Az épületek pedánsan állnak a képen is a maguk helyén, így az olajos ház, a Kun Béla körúti tízemeletesek, sőt a Vosztok tizennyolc-emeletese, és a Tabán azóta eltűnt földszintes házai is egyértelműen kivehetőek. A Zagyva-hídon egy busz és egy személyautó halad egymással szemben, a mára kivágott fák között egy traktor tűnik fel, a Tiszán – a kép előterében – pedig egy méretes uszály vet hullámokat. Ha nem lenne a kép tetején a város neve, vagy nem ismernénk magát a helyet, nem biztos, hogy beugrana: Szolnokról van szó. Hiányoznak ugyanis a jellegzetes vagy annak gondolt épületek, és hát, amit látunk – a csónakház kivételével – az is mind a második világháború után készült.

Nem tudom, hogy rajtam kívül valakinek el lehet-e még ilyen bő négy évtizedes műtárgyakat adni. Azt viszont igen, hogy ha majd esetleg megünnepeljük a 950 éves évfordulót, akkor érdemes lenne ezekből a jellegzetesen szocialista, ünnepi tárgyakból egy kiállítást, netán egy katalógust összeállítani. Ugyanis ezek a tárgyak éppúgy mesélnek a 900 éves ünnepségekről, mint a korabeli cikkek, könyvek vagy éppen a mai is álló épületek.