Önhitt módon azt gondoltam eddig, hogy a legszolnokibb szobrászművész munkásságát, ha nem is jól, de némileg ismerem. Aztán jó pár hónappal ezelőtt kézbe vehettem a „Felmenők” című vaskos albumot, ami Pogány Gábor Benő alkotásait – illetve az adott pillanatban azok egy részét – örökíti meg, és rá kellett döbbennem: a felszínét kapargatom ennek a lassan három és fél évtizedes, tényleg gazdag életműnek. Az utóbbi időben minimum kéthetente leemeltem az albumot a polcomról, mert vagy valamiről eszembe jutott, hogy abban kell keresnem, vagy egyszerűen csak vágytam a rácsodálkozás – olykor a Szolnokra csodálkozás -, engem kifejezetten szórakoztató élményére.

A város utcáit járva soha sem számoltam meg, hány Pogány Gábor Benő szobor mellett megyek el nap, mint nap. A „Felmenők” album viszont lehetővé tette ezt, és bevallom, az elképedést is. Legalább húsz olyan köztéri alkotásunk van – szobrok és emléktáblák -, amelyek Pogány Gábor Benő műtermében, műhelyében születtek. Szigligeti Ede a színházi függönnyel, Zounuk ispán a hajóval, Dr. Balogh Béla a múzeum lépcsőjével vagy éppen Hasznos Pista bácsi a hátrakulcsolt kezével, hogy csak a legismertebbeket – vagy nekem legkedvesebbeket – soroljam. Hozzátéve: szerencsére gyakran bővül a lista. És „szégyenkezve” bevallva, hogy bizony van közöttük olyan, amit még nem láthattam közelről.

Persze a „Felmenők” című album arra is kiválóan alkalmas, hogy rávilágítson: Pogány Gábor Benő nem csak a mi szobrászunk. Ami melengeti is egy kicsit a lokálpatrióta szívét. Hiszen kifejezett büszkeséggel tölt el, hogy például Székesfehérvár egyik legszebb szobra – és szerintem egyben az Aradi vártanúk legjobb köztéri megformálása – is a szolnoki szobrászművész, szolnoki műhelyében született. Miként Veszprém is Pogány Gábor Benőnek köszönheti az egyik legjobb szobrát, a dunántúli város központjában található Ararátot. Arról nem is beszélve, hogy mindazok, akik Petőfi költészete előtt autentikus helyen kívánnak fejet hajtani – amit szerintem előbb-utóbb minden olvasott ember megtesz -, azok ugyancsak Pogány Gábor Benő alkotását keresik fel a koltói kastély parkjában.

Persze egy ilyen album a szobrászokkal szembeni igazságtalanságokra is rávilágít. Például arra, hogy egy naponta látott vagy csak egy kirándulás alkalmával megcsodált alkotásról általában tudjuk, kit, mit esetleg miért ábrázol, ám sok esetben gőzünk sincs az alkotójáról. Még akkor sem, ha esetleg személyesen is van szerencsék ismerni, vagy sokszor senki máséhoz nem hasonlítható stílusjegyei miatt fel kellene ismernünk a munkáit. Ám ennél is fájóbb, amire tényleg csak egy ilyen album hívhatja fel a figyelmet, hogy mennyi kifejezetten jó szobor marad a műterem vagy a műhely falai között, mert a döntnököknek más tetszik, vagy egyszerűen megváltoznak a körülmények és a tervek.

Újra kézbe véve ezt az önmagában is szép könyvet, még valami megdöbbent. Hány olyan Pogány Gábor Benő szobor van, amihez valamiért személyesen is kötődök. A három olimpikon pólós a Tiszaligetben, a tápiószelei Blaskovich-fivérek, a szandai Szőlővivők, a belvárosi Boldog Sándor István vagy éppen a fehérvári Aba-Novák és a pesti Magyar nemzeti kutyafajták. És akkor még az ugyancsak a keze nyomát viselő Szapáryról vagy éppen a megmentett és felújított Mária-szoborról nem is beszéltem. Szobrok, amelyekhez úgy érzem, egy személyes pillanat, saját történet miatt is közöm van. Talán ezért is olvasom olykor félre a „Felmenők” címet, mert nekem legbelül Pogány Gábor Benő munkáihoz a „felemelők” szó kapcsolódik.