A Semmit se bánok című háromszemélyes drámát Sztárenki Pál rendezésében még 2019-ben mutatták be a Rózsavölgyi Szalonban, 2022 óta pedig – sajnos havonta csak két alkalommal – a Ferencvárosi Pinceszínházban lehet elcsípni. Székely Csaba, marosvásárhelyi születésű, és azóta is jobbára Erdélyben élő és dolgozó drámaíró sokadik darabját egyébként ugyancsak 2019-ben állította színpadra a Szatmárnémeti Északi Színházban az a Lendvai Zoltán, aki legutóbb Szolnokon a Mici néni két életét rendezte. Szolnokon pedig legutóbb azok láthattak élőben Székely Csaba drámát, akiknek volt szerencséjük bejutni az Országos Színházi Találkozón a Budaörsi Latinovits Színház Az igazság gyertyái című előadására, ami végül az OSZT három díját is bezsebelte. Mindezt csak azért tartom fontosnak, mert a Bányavirág-trilógia óta Székely Csaba – szerintem – az egyik legfontosabb és legjobb magyar drámaíró, akinek a művei láthatóan izgatnak olyan rendezőket, akik Szolnokon is felbukkantak vagy mostanában is dolgoznak, Lendvain kívül például Sebestyén Abát vagy Béres Attilát.

A már öt helyen bemutatott, de jelenleg csak a Ferencvárosi Pinceszínházban látható Semmit se bánok természetesen nemcsak a megírt szövegtől káprázatos. Bár nyilvánvaló, hogy az egykori romániai Securitate (politikai rendőrség) kötelékéből nyugdíjba vonult, és legalább másfél évtizeddel a rendszerváltás után volt beosztottja – aki azóta a demokratikus titkosszolgálatot szolgálja – által reaktiválni kívánt férfi, illetve a fölötte lévő lakásban élő lány története önmagában is zseniális és hasba vágó. És annak ellenére, hogy elvileg ez egy romániai történet, minden pillanatában értelmezhető és érvényes Magyarországon is, például mint az egykori besúgók rendszerváltás utáni átállásáról és „demokratikus” működéséről is szóló darab. Plusz – talán nem lövök le semmit – az egykori szekus és a fiatal lány kapcsolata bárhol, bármikor értelmezhető. És Székely Csaba írói zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy a mocsok és a humanista milyen könnyen megbújhat ugyanabban a lélekben.

Nehéz eldönteni, hogy az egy felvonásban, bő másfél órában játszott Semmit se bánok három szereplője közül ki a jobb. Sztárenki Dóra – akit a legtöbben talán a Terápiából, a Mellékhatásból vagy a Gólkirályságból ismerhetnek – olyan megdöbbentően alakítja a szívbeteg, apja és iskolatársai által is megalázott lányt, hogy azon sírni kellene, pedig tulajdonképpen csak a szemkontaktust kerülő tekintetével és a hadarásával játszik. Elek Ferenc, a budapesti Katona József Színház oszlopa, aki nélkül játékfilm se nagyon készül – az én kedvencem a BUÉK – az állóvizet felkavaró, demokratikus nemzetbiztonságivá vedlett egykori szekuslegényként parádés, mint mindig és bármiben. És természetesen Schneider Zoltánban, a Radnóti Színház tagjában – legismertebb filmszerepe talán A viszkis nyomozója – sem lehet csalódni, hatalmasat alakít a tévét bámuló, a foteljéből csak piáért felkelő, az egész világot gyűlölő volt szekustisztként, aki a bukás után is még azzal áltatja magát, hogy ők csak az akkori célt szolgálták. Mindhárman elementáris dolgot művelnek egy aprócska színház, picinyke színpadán, alkalmanként talán százötven ember előtt.

A Semmit se bánok esetében, legalábbis itt, Szolnokon fontos elmondani azt is, hogy nagyon vidékbart előadás a Kálvin tér közelében – a Ráday utca 5. szám alatt – található Ferencvárosi Pinceszínházban, hiszen vasárnap délutánonként három órakkor játsszák. Azaz kis túlzással a vasárnapi ebéd után még Szolnokról is elérhető, és még úgy érhet haza a néző, hogy a hétfőt se lesz gond elindítani. Márpedig az ilyesmi egyre ritkább kincs. Mert úgy tűnik, az utóbbi időben a nagyobb fővárosi színházak kezdenek leszokni a vasárnapi és a délutáni előadásokról, elengedve ezzel a Budapesten kívüli nézők nagy többségét. Bánhatjuk. Bánhatják. De ezért is nézzék meg a Semmit se bánok című drámát a Ferencvárosi Pinceszínházban.