Egyetlen dolgot nem értek. Kati Marton miért nem árulja el olvasóinak, hogy kit fedett a Virág név? Holott könyvéből kiderül, hogy még volt alkalma találkozni vele, és szembesíthette Virágot a múltjával, azzal, hogy a Magyar Távirati Iroda washingtoni tudósítójaként a magyar a belügyminisztériumnak jelentett a szüleiről. A nép ellenségei című könyvből annyi mindent megtudhatunk a szerző édesapjáról és édesanyjáról, ám a Virág fedőnevet nem oldja fel, pedig köztudott, hogy ki volt a hatvanas évek elején az MTI Amerikában kiküldött magyar tudósítója. Főleg, hogy pár évvel ezelőtt megírtam emlékiratait – igaz abból ez a fejezet kimaradt.
Nagy fába vágta a fejszéjét az 1957-ig Magyarországon élő Kati Marton, amikor távozásuk után közel fél évszázaddal később felkereste az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, hogy a szüleiről fellelhető iratokat kikérje. Figyelmeztették: Pandora szelencéjét nyitja ki, és olyan dolgokat is megtudhat a megfigyelők jelentéseiből, amelyek nem biztos, hogy örömet okoznak majd neki. Nem tudom, mikor döntötte el, hogy a tengernyi irat feldolgozását megosztja a nyilvánossággal, és bepillantást enged szülei nem éppen hétköznapi életébe. Amelyik Magyarországon zajlott a Rákosi-korszakban.
Kati Marton családregényének legmegrázóbb oldalai, amelyeken elmeséli a napot, amikor az édesanyját is elvitte az ÁVO. Az amerikai hírügynökségeket Budapestről utolsóként tudósító édesapja akkor már hónapok óta börtönben ült, és reménykedett, hogy az ugyancsak újságíró, ugyancsak amerikai hírügynökségnek dolgozó felesége elkerülheti a legrosszabbat. Azon a napon még megbízható szülők gyerekeit is bevonta a konspirációba az államvédelem, akiket az izgatott a legkevésbé, hogy mi lesz a 6-8 éves későbbi sikeres újságíró és nővére sorsa.
A nép ellenségei című könyvből kibontakozik előttünk egy elmebeteg rendszer működése. Amikor a dada éppúgy jelentett a belügynek, mint a házmesterné, a kolléga, és bizony még az amerikai követség egyik munkatársa is. Amikor bűn volt objektíven tájékoztatni, amikor megsemmisítendő ellenfél lett abból, aki másként gondolkodott, mint kellett volna. Amikor az abszurditások is már annyira abszurdak voltak, hogy nem tudja eldönteni az olvasó: röhögjön vagy zokogjon.
Persze a legnagyobb vicc Marton Endre és családjának történetében, hogy ez a művelt ember saját hazájában kétszer is ellenség lehetett – üldözték a nácik és a kommunisták -, de túlélte, ami viszont választott új hazájában, az USA-ban tette gyanússá. Oly annyira, hogy megfigyelése még közel tíz évvel azután is folytatódott a tengerentúlon, hogy elhagyta Magyarországot. Igaz, akkor már az ottani szakembereknek köszönhetően.
Letehetetlen és fájdalmasan szép család- és kalandregény. Amelynek szereplői közül ma is sokan élnek, és ma is ugyanazokon az utcákon sétálnak, mint ötven-hatvan évvel ezelőtt. Kati Marton azonban egyetlen pillanatra sem lesz elfogult, bosszúszomjas, hanem megmarad ugyanolyan jó, objektív újságírónak, amilyen édesapja lehetett a gyakorló elmebaj időszakában.
Kati Marton szembenézett a múltjával, a múltunkkal. Amivel még oly sokan adósak.
(Kati Marton: A nép ellenségei – Családom regénye, Corvina 2010)