(Nyári ismétlés /NYI/: Ez az írás 2016. január 14-én jelent meg először.)
A szolnoki iskolaépítéseknek két nagy korszakát lehet elkülöníteni. Ezek egyértelműen köthetőek a város két jelentős fejlődési, fejlesztési időszakához.
Az első a kiegyezést – majd az Eötvös-féle iskolareformot – követő évtizedekre esik, amikor a megyeszékhellyé lett Szolnok, addig nem látott gazdasági, társadalmi és urbanisztikai átalakuláson ment keresztül. Így nemcsak a lakosság gyarapodása és a törvényi előírások, de az iparosodás is megkövetelte az oktatási intézmények fejlesztését. Ennek az időszaknak köszönhetjük például az Újvárosi, a Konstantin (Beloiannisz) illetve az Arany János és Kossuth utcák sarkán egykor állt alsó fokú intézményeinket. Ugyancsak a Monarchia éveiben, Szolnok első aranykorában, ám mindennek a végén adták át a Templom utcai polgári leányiskola, illetve a Baross utcában álló polgári fiúiskola épületeit.
A második nagy iskolaépítési hullám a szocialista városfejlesztés időszakához kötődik. Abban a szűk három évtizedben az iparosításból, illetve a falusi népesség beáramlásából következően minden korábbinál gyorsabban gyarapodott a város lélekszáma. A korszakra jellemző, tudatos városfejlesztés pedig pontosan kijelölte az új lakónegyedek és iskolák helyét.
Az első két nagy lakóterület fejlesztéshez kapcsolódóan építették fel a Ságvári körút közelében a mai Kassait illetve a Zagyván túl az Áchim úti majd a Tallinn iskolákat. A Móra Ferenc úti lakótelep hozta magával az elbontott Sipos téri iskolát kiváltó Ságvári körúti – ma Fiumei – megépítését, a vasútállomás környékének fejlesztése révén pedig megépült a Mátyás király úti és a Kőrösi. A Szántó körúti építkezésekkel függött össze a Kodály, a Széchenyi növekedése a „piros” – egykor Münnich Ferencről elnevezett – a „zöld” és végül a Szent-Györgyi megszületését eredményezte. Mindeközben a kor színvonalán korszerűsödött a hatvanas években a városhoz csatolt Szandaszőlős intézménye, illetve az Abonyi úti iskola. Miközben régebbi épületekben folyt a tanítás a Kertvárosban, a Rákóczi úton és a Délibáb iskolában.
Egy iskolaépület funkcióváltásában – azaz egy intézmény megszűnésében vagy életben maradásában – legalább három tényező játszhat közre: a fenntartói szándék, az adott intézmény képessége önmaga fontosságának bizonyítására, és a környék népesség összetételének a megváltozása. Megkockáztatom, ez fontossági sorrend is.
Egyértelműen a fenntartói szándék megváltozásának esett áldozatul a háború után, a város akkori legmodernebb iskolaépülete a Baross utcában. Az iskolasor elsőnek elkészült épületét, ami eredetileg polgári fiúiskola volt az államrendőrség foglalta el, és maradt is benne mind a mai napig. Amit persze indokolhatott, hogy a közelben két-három iskola – a Konstantin, a Délibáb és a Bajcsy – is működött. Az utolsó kicsöngetés a rékasi rámpa tövében egykor álló Délibáb esetében is elsősorban a fenntartói szándék miatt jöhetett el, amit a gyereklétszám csökkenése és a közeli Mátyás király úti iskola léte motiválhatott.
A népesség összetételének változása, pontosabban a környék elöregedése pecsételhette meg a sorsát a Tallinn – egykor Vosztok – városrész iskoláinak, ahol előbb az Áchim útiból lett középiskola, majd a Tallinnra került lakat. A két iskola jövőjét minden bizonnyal az intézmények érdekérvényesítő képessége is befolyásolhatta, mert az elég furcsa, hogy a Zagyva túloldala „állami” oktatási intézmény nélkül maradt. Ugyancsak a népesség korösszetételének változása vezetett a Széchenyin a „zöld” iskola funkcióváltásához, amivel ez az épület valószínűleg elnyerte „a legrövidebb ideig eredeti feladatát ellátó iskolaépület” címét. Szintén ezzel, illetve a közelben lakó, ingázni nem hajlandó gyerekek számának csökkenésével magyarázható a kertvárosi és az Abonyi úti intézmény bezárása is.
Használaton kívüli iskolák elbontására általában ritkán került sor. A Sipos téri iskolát igazából a Móra Ferenc úti lakótelep fejlesztése miatt kellett eltüntetni, de csak azt követően, hogy a mai Fiumeivel kiváltották. Klasszikus eldózerolás csak a Délibáb esetében történt, aminek a helyén nem épült semmi, sőt még az aszfaltozott udvari placc is megtalálható. Iskolaépületek inkább a város határában tűntek el, mint például a 32-es út mellett az M4-es építésekor az egyik ilyen utolsó épület.
Természetesen nem könnyű egy volt iskolának új funkciót találni. Az egykori Konstantin – más néven Beloiannisz – épülete például hosszú ideje egyfajta tartalékként működik, azaz, ha valamelyik intézmény felújítás vagy bármi miatt helyhiánnyal küzd, ezt használhatja. A Tallinn, az Áchim és az Abonyi úti egy részébe nem állami intézmények költöztek, míg a néhai Mátyás király úti iskola a Kőrösi része lett. Ezekkel a részben eredeti funkciókkal szemben a Kertvárosi iskolában idősek otthonát alakítottak ki, míg a Széchenyi „zöld” iskolájából városi könyvtár és közösségi ház lett. Részben új szerepet kapott a Szent-Györgyi egy szárnya is, ahol korábban könyvtár, aztán okmányiroda működött, jelenleg pedig kormányablak van benne. Erről az épületről persze érdemes megjegyezni, hogy nem tervezői hiba pottyantotta a város szélére, hanem az utána tervezett, a 32-es útig elérő emeletes házak nem épültek meg soha.
