Sorkatonai emlékkiállítás – hirdeti egy alig észrevehető tábla az egykori szolnoki hadkiegészítési parancsnokság épületén. Láttam már néhány dolgot, a sorkatonaságról közvetlen emlékeim viszont nincsenek, elfogott a kíváncsiság.
Ha azt mondom, hogy két kisebb szobára számítottam, némi fotóval és fénymásolt papírokkal, akkor talán érthető a meglepetésem, amikor kiderült, 400 négyzetméter és tizenegy terme vár rám. A hely hivatalos neve HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Szolnoki Hadkiegészítési Szakgyűjtemény, az első szoba pedig, ahol a sorkötelezettség évszázados történetét mutatják be, talán csak a történészeknek érdekes, viszont utána eldobhatjuk az agyunkat.
Tényleg megelevenedik a sorkatonaság. A tökéletesen berendezett egykori tiszti irodánál, régi címerrel, vörös zászlóval és csillaggal, ósdi telefonnal, pecsétekkel, és mindenféle falra szerelt utasításokkal, azt érzi az ember, hogy mindjárt parancsot kap. Annyi apróságot szedtek össze a szocializmus éveiből, hogy bármelyik retro film kellékese könnyeivel küszködne örömében. A korhűen berendezett orvosi rendelőből, gyengélkedőből, fogdából és konyha-étkezőből esküszöm csak a hangok és a szagok hiányoznak. Az étkezőasztalra kipakolt elmoshatatlan sárga műanyagbögrék, a kancsó, a csajka, a májkrém és a húskonzerv pedig biztos sok egykori bakában kelt különös érzéseket. Ahogy a sorkatonák unaloműzésének tárgyiasult emlékei is: gyufából épített Eiffel-torony, szög-cérna képek, már-már műalkotás számban menő, forrasztóval égetett faképek, és persze az elmaradhatatlan leszerelő lepedők.
A kiállítás rendezői azonban nagyon jó érzékkel mást is megmutatnak. Miközben minden teremben életre kel a hat éve megszűnt sorkatonaság, képet kapunk a hadkiegészítés működéséről is. Bármelyik sajtófotó kiállításon kihelyezhető képek mutatják az ötvenes évektől a sorozások menetét, valós és elvárt hangulatát. Különböző igazolványok, igazolások, szigorúan kezelendő nyilvántartók, formanyomtatványok a tárlókban. A fiatalabb látogatók biztos felröhögnek az alig két évtizedes, de mára elavult számítógépek láttán, pedig a páncélban őrzött kartotékok után azok egykor maguk voltak az űrtechnológia. Sose tudtam, hogy a telefonínséges időkben külön vonal kötötte össze a településeket és a hadkiegeket, ami a motoros futárok után komoly előrelépés lehetett. Ahogy az is csak itt derült ki számomra, hogy ezek a parancsnokságok olykor a mozgósítható járműveket is számba vették a fuvarozó vállalatok telephelyén. És szembesülhettem azzal is, hogy a tinédzser koromban menőnek számító, nyakban hordandó dögcédula – személyi igazoló jegy – milyen szigorú szabályok szerint, komoly gépen készült egykoron.
De jut itt hely a szép emlékű Magyar Honvédelmi Szövetségnek (MHSZ) is, ami sokakat segített olcsón jogosítványhoz, vagy éppen a repülés, a búvárkodás vagy az ejtőernyős szenvedély megfizethető kiéléséhez. Egy szobácska a letöltött sorkatonai szolgálat után egyeseket rendszeresen elérő, hosszabb-rövidebb időre szóló behívásoknak is jut, ahol az egyik fotón, a gyakorlóruhás fiatal Kónya Imrét lehet felfedezni.
Bevallom, nekem mégis az a legkedvesebb rész, ahol az utolsó sorkatonáknak állítanak emléket. Állítólag véletlen, hogy az utolsó behívó – nyertese – ebben az épületben, a szolnoki hadkiegen teljesítette kötelességét, és ő lett a megye utolsó sorkatonája is.
(Szolnoki Hadkiegészítési Szakgyűjtemény: Szolnok, Táncsics út 5-7., a tárlat kizárólag előzetes bejelentkezés után látogatható, bejelentkezés: 56/505-159)
