Aki azt hiszi, hogy a Szolnoki csata minden évben ugyanaz, az alapvetően téved, vagy csak felszínesen követi az eseményeket. Természetesen a dramaturgiai váz az 1849. március 5-ei eseményekre, az osztrákok kezén lévő szolnoki vár magyarok által történt elfoglalására épül, de mindig van az újrajátszásban valami különlegesség vagy változatosság. Idén például a városháza erkélyére tűzött osztrák zászló, amit a hadiesemények vége felé természetesen sikerül a huszárok leszármazottainak megszerezni, és helyére történelmi magyar lobogót tűzni.
Nekem úgy tűnt, idén mintha kisebbek lettek volna a szembenálló seregek, talán az ágyúk is ritkábban dörrentek, és lovasból is kevesebb vágtatott. Ami persze nem akadályozta meg a játék résztvevőit, hogy a Szapáry út felől indulva, fokozatosan bevegyék a várat jelképező Kossuth teret. Volt lovasroham, lóháton vívás, gyalogos sortűz, közelharc, sebesültek, népfelkelők, kellő füst és zaj. Illetve szakértő, szórakoztató kommentár. És természetesen nézőből sem volt hiány. Bár a korábbi években mintha belőlünk is több lett volna.
A Szolnoki csatát az árusok is kezdik felfedezni. A ragadós nyalánkság kínálói már nemcsak a könyvtár előtt, de a tér másik oldalán is sátrakat vertek, ahogy a magyar tematika köré szerveződő kereskedőkből sem volt hiány. Lehetett venni fakardot, csákót, pajzsot és zászlót, de jelvényben és kokárdában sem volt hiány. Az egyik sarokban pedig szerényen egy fűzfavesszőből fegyvert fonó bácsi is elücsörgött. Sőt – ez számomra újdonság volt – emléklapot is osztogattak a nézők között. Árnyékban állva még hideg volt. A Múzeum oldalában, a napon viszont már kellemes tavaszi volt az idő.
Azaz lényegében minden adott volt ahhoz, hogy az Európában is unikumnak számító, városban zajló hadijáték világra szóló esemény legyen. Olyan, ami nemcsak az itt vagy a közelben élőket, illetve a hadijáték funokat vonzza, hanem a valódi turistákat is. Azokat, akik esetleg nemcsak erre a délutánra érkeznek Szolnokra, hanem péntektől vasárnapig maradnak nálunk. És költenek az éttermekben, a szállodákban, a magán vendégszobákban, a fürdőben és az üzletekben. Persze, azon a hétvégén felfordulást okoznának, de sokaknak munkát jelenthetnének.
Amihez mondjuk az is kellene, hogy ne csak egy héttel a csata előtt beszéljenek az eseményről a honi sajtóban. Hanem már hónapokkal korábban futnának a reklámok. Sőt lassan már most el kellene kezdeni hirdetni a jövő évi programot. Persze, csak akkor, ha addig némi infrastrukturális fejlesztést is végrehajtanánk. Mert sokkal élvezetesebb lenne a csata, ha mondjuk, mobil lelátókról lehetne nézni.
Tudom, sokat akarok. De a csatát nézve képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy olyan ez az egész, mintha lenne egy értékes igazgyöngyöt rejtő kagylónk, amiről mindannyian tudjuk, hogy a közelünkben van, benne van az érték, csak éppen valamiért félünk kinyitni. Így pedig mi is csak kívülről nézegetjük.