Egy színházi legenda látott vendégül bennünket. Úgy, mintha kedves ismerősei lennénk, akikkel nem beszélgetni, hanem dumálni és pletykálkodni szokás. Közben pedig beugrottak olyan színészóriások, mint Csortos, Dajka, Latinovits, Ruttkai, Sulyok Mária vagy Salamon Béla. Sírtunk és nevettünk.
Tarrmari foteljében
Végtelenül irigyelem azt, aki egész életében ugyanazzal foglalkozhat, ráadásul süt róla, hogy a munkája minden percét imádja, abban profi és arról mindent tud. Mondhatnánk: ja, kérem, aki az ország egyik legjobb színházában meg a Magyar Televízióban, annak fénykorában dolgozhatott, annak könnyű így leélnie az életét. Nem vagyok benne biztos, hogy csak ez elegendő volt ahhoz, hogy Tarr Mária súgóból Tarrmari legyen. Azt hiszem, kellett hozzá az a végtelenül kedves, empatikus és nagyon jó eszű nő is, aki április 28-án este, „5 perccel 80. születésnapja előtt” arról az 55 évről mesélt, amit a színházban és a tévében töltött színészóriások között.
Színházi estére váltottunk jegyet a Szín-Mű-Helybe, de a kezdés után pár perccel kiderült, hogy itt mi nem nézők vagyunk. Vendégei voltunk egy színházi legendának, aki volt olyan kedves, hogy már-már barátaiként fogadott bennünket, és emlékezett, dumált, pletykált nekünk. Esküszöm, csak a hatalmas, támlás, füles fotel, az elegáns csészékkel megterített kávézó asztal, meg egy lemezjátszó hiányzott mellőle ahhoz, hogy az otthonában érezhessük magunkat. Ahová néha felugrottak a magyar színjátszás óriásai is.
Nevettünk Csortos Gyulán, megkönnyeztük Lajtos Árpádné Dajka Margitot. Ott voltunk a kulisszák mögött Kiss Manyival, Huszti Péterrel, Ruttkai Évával, majd benéztünk Vass Éva és Domján Edit öltözőjébe. Uzsonnán voltunk Páger Antaléknál, vidéki fellépésen Mensáros Lászlóval és Vámos Lászlóval. Szinte láttuk, ahogy a színészkirály, Darva Iván kezet csókol Tarrmarinak, ahogy Básti Lala lovagol Krasznahorkán. Tényleg a magyar színjátszás legnagyobbjai suhantak át a Szín-Mű-Helyen. Olyanok, aki – Tarrmarit idézve – nem sztárok meg celebek voltak a saját korukban, hanem Színművészek, így nagybetűvel.
A súgókat alig ismerjük, hiszen – ismét csak Tarrmarit citálva – a színjátszás szürke eminenciásai ők a takarásban. És Tarrmari próbált az a szürke eminenciás maradni a saját önálló estjén is, ahol a reflektorfényben állókról mesélt. Fejből, másfél órán keresztül! Derűsen és olykor őszintén meghatódva. Profin, jól felépítve, nem tolakodva. Ám mégsem tudom elfogadni, amit a meghajlásnál kért: a taps nem szólhatott csak a színészóriásoknak. Hanem ezúttal sokkal inkább neki, aki fél évszázadon keresztül óvta, segítette és ezen az estén megidézte őket.
