A lehetetlenre vállalkoznék, ha megpróbálnám részletesen leírni, miként játszik Pertics Villő szinte valamennyi porcikája közel másfél órán keresztül a Szín-Mű-Helyben, a Szigligeti Színház és Nézőművészeti Kft. által közösen színpadra állított A semmi ágán, avagy hagyj el, mert szeretlek! című egyfelvonásos drámában. Azt hiszem, ez is egy olyan előadás lett, amit újra – vagy többször – meg kell majd nézni, másodjára csak azért, hogy egyetlen pillanatra se vegyem le a szemem a Szolnokon igazi színésszé érett fiatal tehetségről. Esküszöm, a fülcimpájával is játssza a borderline személyiségzavaros, éppen elhagyott, zenész lányt, akit nemcsak azért alakíthat, mert hegedülni is tud. Ha a szerep úgy kívánja, Pertics Villő a mimikájával olyan utat jár be, amit csak külön novellában lehetne leírni. De a vakaródzások, a táncok, az öltözködések, de még a telefon nyomkodása, az ágyra vetődés is olyan szinten tesz hozzá a figurához és így az alakításhoz, amit nem is tudom, hány száz oldal szöveggel lehetne pótolni. Lenyűgöző.

Persze hozzá tehetném, hogy „könnyű” dolga volt, mert szívbemarkoló történetet írt színpadra Gyulay Eszter, és az a Szabó Máté, aki néhány évvel ezelőtt A fösvényt rendezte Szolnokon. Kneszl Beáta Carmen Én, a megbélyegzett és a Szeretetlenek című művei alapján született színpadi adaptáció nagyon erős „felnőttiskola-színházi” és „érzékenyítő” dráma, ami a színház eszközeivel próbálja megértetni, hogy a furák nem mindig maguktól azok, hogy a segítségre szorulókat a segíteni tudóknak kellene felismernie. Nem ismerem az eredeti műveket, de bevisz egy gyomrost, ahogy a fiatal, hétköznapi lány problémája lényegében József Attila fel nem ismert betegségével van párhuzamba állítva, ahogy Kovács Krisztiánnak (is) köszönhetően ki-be járunk egy fiatal lány monológjában, egy kóreset feltárásában, és egy ismeretterjesztő előadásban. Arról nem is beszélve, hogy amikor Kovács Krisztián azt sorolja, milyen művészek éltek hasonló problémával, akkor leesik a tantusz: ez a darab is ugyanúgy a színházról (is) beszél, ahogy a Szigligeti mostani évadának jelentős része.

Nem tudom megállni, hogy ne írjak külön a díszletről, ami a maga egyszerűségével, ugyanakkor a fekete-fehér és a piros játékával rengeteget tesz hozzá a darabhoz. Biztos, sokféle értelmezése és alkotói szándéka van a dolognak – Varga-Járó Ilona munkája –, de az én olvasatomban a színkombinációk arról mesélnek, hogy az élet mégsem csak fekete-fehér, vagy, ha annak is tűnik, néhány csepp kilógó szín mennyire átszabhatja az összhatást. Azt hiszem, a díszlet jelentős részét egyetlen áruház katalógusából meg tudnám rendelni, ám éppen ez mutatja meg, hogyan tud varázslatot teremteni az, aki képes a hétköznapihoz valami pluszt, netán kreatívat, művészit hozzáadni. Az pedig, ahogy a végén egy árnyék alak jelenik meg a hátsófalon, nálam már a hátborzongató kategória.

Egy pillanatra se állítanám, hogy ez egy könnyű, szórakoztató, önfeledten élvezhető darab. Lelkiekben felkészülve szabad rá beülni, és csak akkor, ha vállaljuk, hogy megyünk a történettel és nyitottak vagyunk a „képzésre”. Azt hiszem, minden középiskolai tanárnak, sőt tinédzsert nevelő szülőnek „kötelezőként” írnám fel ezt az előadást. Mert az egy dolog, hogy Kneszl Beáta Carmen az alapokat megírta, Gyulay Eszter és Szabó Máté azt megtalálva színpadra alkalmazta, szintén Gyulay Eszter érzékenyen színpadra állította, Kovács Krisztián pedig tulajdonképpen tenyerén hordozza partnerét, így Pertics Villő a biztos alapokról elrugaszkodva eddigi rövid pályája legnagyobbját alakíthatja. Ehhez befogadók, nézők kellenek, akik a tapsrend után magukkal viszik, amit láttak és „tanultak”, majd képesek felidézni és „alkalmazni” mindezt, amikor segítségre szorulóval találkoznak. Na, ez egy speciális színházi kooperáció. És a színház értelme a szórakoztatáson túl.

(Fotók: Szigligeti Színház)