A terméskő használatának talán a legismertebb szolnoki példája a Tiszaligeti strand kerítése, aminek építéséről fotók is maradtak fenn 1964-ből. Az az érzésem, annak idején valakinek nagyon tetszhetett ez a megoldás, és annak ellenére használták kifejezetten sok helyen a városban, hogy a szükséges alapanyagot viszonylag messziről kellett ideszállítani. Persze akkoriban nem éppen a bekerülési költség volt a legfontosabb, és az sem kizárt, hogy az akkoriban divatba jövő, mindent elöntő beton ellensúlyozására használták. Az mindenesetre biztos, hogy a strand megmaradt, eredeti kerítésének lábazatán, a két bejárat között hosszan felfedezhető a terméskő ilyen, immár bő félévszázados alkalmazása.
Természetesen ennél bonyolultabb építmények burkolására is előszeretettel használták ezt a tetszetős megoldást. Aki rendszeresen jár a Tiszaligetbe, az tudja, hogy az 1974-ben átadott focistadion kerítése és pénztárai is ilyen külsőt kaptak annak idején. Ráadásul a legutóbbi átépítésnek sem esett áldozatul a negyvenéves terméskő külső, ahol lehetett, megtisztítva megőrizték azokat. Ami nagyon szimpatikus, hiszen szinte ez az egyetlen „kapocs” az új és a régi stadion között.
Van azonban a közelben egy ma már pusztuló épület, ahol jóval nagyobb mennyiségben, már-már tömegesen használták a falak burkolására a terméskövet.
A fenti két építménnyel körülbelül egyidős lehet a volt Megyei Tanácsi üdülő, ami a belvárosi Tisza-híd másik oldalán, a folyó partján árválkodik. Ott nemcsak a kerítés díszítésére, de a bejárat kialakítására (ez látható a címlapon), sőt majdnem az összes épület külső burkolására ezt a megoldást használták. Minden bizonnyal azért, hogy a lényegében a város központjában lévő alföldi üdülőnek valami távoli, hegyvidéki hangulatot kölcsönözzenek. (Hasonló okokból használhatták negyven évvel korábban a Tisza szálló építésénél, díszítésénél is termésköveket.) A tanácsi üdülőn még romjaiban is jól látszik, hogy mindez jól sikerült. Az üdülő egykori főbejárata pedig ennek a fajta burkolásnak az egyik legszebb, talán helyi védelemre is érdemes példája.
Bár, ha csak egy ilyen helynek lehetne helyi védettséget kérni, akkor a Tallinn városrész nagy buszfordulójánál lévő orvosi rendelőre adnám a voksom. (Ezzel az épülettel más okból még szeretnék foglalkozni.) Az egyébként nagyon szépen felújított és karban tartott földszintes épület bejáratának két oldalán, illetve a lábazat egy részén látható talán a város legszebb ilyen alkalmazása. Fényképek tanúsága szerint ez az épület is valamikor a hatvanas években épült, így nem is lehet csodálkozni a terméskőburkolat használatán. Ugyanakkor nyugodtan hozzátehetjük, hogy a mából nézve kifejezetten karakteres szolgáltató épületet sikerült annak idején tervezni. És reménykedjünk, hogy egy újabb hőszigetelési hullámnak sem esnek majd áldozatul ezek a szép falrészletek.
Miként az elmúlt öt évtized átalakulásait és átépítéseit is megúszták a néhai ÁÉV – a szolnoki 47-es számú Állami Építőipari Vállalat -, egykori Beloiannisz úti munkásszállójának terméskő részletei. A ma már Baross utcai Városi Kollégiumként funkcionáló épület előkertjének alacsony kerítésein és a hátsó udvarra vezető nagykapu mellett éppúgy találunk ilyen részleteket, mint a főhomlokzat alsó részén majdnem körbefutó, a magasföldszint lábazatát is kijelölő erkély alatt. A fák jórészt már eltakarják az épületnek ezt a részét, pedig ez a legszebb eleme a hatalmas háznak. Ráadásul az egésztől itt is inkább üdülőre asszociál az ember, mintsem átmeneti szállásra.
Terméskőre emlékeztető megoldásokat előszeretettel használtak önálló kerítések és utcai lépcsők építésénél is Szolnokon. Talán sokaknak beugrik a belváros legismertebb ilyen kerítés eleme – ma már csonkja -, ami a Magyar utcában található, és egykori sörpalackozó valamikori főbejáratát jelöli ki. Néha tényleg csodálkozom, hogy ez a két míves oszlop még a helyén van, hiszen mára minden funkciójukat elvesztették. Igaz, ezek az egyetlen épített emlékeink, amelyek valami módon Szolnok és a sör kapcsolatára utalnak, így akár a Sörárium miatt is kaphatnának kiemelt figyelmet.
Kicsit más a helyzet a terméskővel megerősített vagy díszített utcai lépcsők, még létező példányairól. A Damjanich-szoborhoz vezető lépcső még hagyján, abban a kissé eklektikus térben simán elfér. Ráadásul még viszonylag jó állapotban is van. Viszont a Zagyva cukrászda közelében, a lényegében a Sebestyén körúti járdára felvezető lépcsőről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Talán azért jutott erre a sorsra, mert mára elvesztette eredeti feladatát, és szinte senki sem használja. Előfordul az ilyesmi az épített emlékeinkkel.
