Az alábbi történet szereplőit és helyszíneit a képzelet nem szülhette, mert azért ilyesmit nagyon nehéz kitalálni. De meséljük kitalált történetként, különben az érintett nagyhatalmú döntnökök vagy a főnökeik megsértődnek, és bár – lelövöm a poént – ők a szemellenzős ostobák, papíron nekik lehet igazuk. (Papíron. És a papír mindent elbír.)

Szóval, volt egyszer egy vidéki magyar (Képtelenfölde?) városban született fiatal lány, aki elhatározta, hogy az egészségügyben szeretne dolgozni. (Minden meséhez kell valami hihetetlen csoda.) Szorgalmasan tanult abban a kihalófélben lévő vidéki városban, majd nem kis anyagi áldozatot vállalva a fővárosban járt egyetemre, és három év alatt alapdiplomával rendelkező egészségügyi szakember lett. (Képtelenföldén ez úgy pontos: egyészségügyi szakembernek látszó, megalázható alattvaló.)

A dolgozni akaró, egészségügyi diplomával rendelkező fiatal úgy határozott, hogy megszerzett tudását szülővárosában kamatoztatja, merthogy mindenhol azt hallotta, nagy szükség van a hozzá hasonló szakemberekre. Miután a helyi kórházban kiröhögték, hogy bár munka az lenne nagyon-nagyon sok, de státusz egy sincs, jelentkezett egy egészségügyi vállalkozásnál, ahol kitörő lelkesedéssel fogadták. Merthogy azzal a képzettséggel, amivel az állam pénzén – a mi adóinkból – felruházták a fiatalt, csak egy hetven feletti szakember rendelkezik a cégnél, miközben ki sem látszanak az ellátandó betegekből. Egymás kezébe is csaptak, csupán azt kérték, hogy a fiatal szerezze be az engedélyét az illetékes szakhatóságtól. (Leírhatnám a pontos nevét, de inkább általánosítsunk.)

A fiatal, aki azt hihette, hogy ha az állam kitaníttatta, elismert professzorok és orvosok vizsgáztatták, írták alá a diplomáját, megteheti szakmai karrierje első lépését. A kihalás felé robogó szülővárosában, ahová nem szokás diploma után visszaköltözni.

Úgysem találják ki, mi történt? Ja, de, hisz itt élnek.

A friss diplomás egészségügyi szakemberünk azért nem kapta meg a helyi hivataltól az alkalmazásához szükséges engedélyt, vagyis hogy szakmájában dolgozhasson, mert nincs gyakorlata.

Hogy Hofit idézzem: „Itt vannak még?”

Megpróbálom higgadtan elmagyarázni. A három éven át különböző egészségügyi gyakorlatokon résztvevő, állami pénzen kiképzett, diplomás szakember azért nem kezdheti meg karrierjét – egy hetven feletti kolléga felügyelete mellett –, mert nincs gyakorlata. Holott van, hiszen az indexe tele van gyakorlaton szerezett érdemjegyekkel. Munkahelyi pedig a büdös életben nem lesz, mert ahhoz gyakorlat kellene.

Biztos, én vagyok a hülye, és biztos, számtalan jogszabállyal és előírással támasztható alá a nagyságos hivatal szemellenzős döntése. Ahol minden bizonnyal egyszerűbb volt sok év gyakorlat után, nagyon jól fizetett állásban, elegáns irodában ücsörögve, a seggüket féltve egy elutasító döntés hozni, mintsem a megoldást keresni. Mert ne magyarázzák meg, hogy egy ilyen szabály jó. És nem Képtelenfölde nevű országban játszódna a mesénk, ha nem tudnánk, hogy egy kiskirálysággal odébb tudták máshogy értelmezni a szabályokat, és a fiatal egykori csoporttársa már vígan dolgozik. (Egy másik csoporttársának meg mégis akadt hely a kórházban.)

Mit tehet egy ilyen fiatal? Kitalálják?

Van egy uniókompatibilis egészségügyi végzettsége. A diplomája megszerzését nyelvvizsgához kötötték. Még nem alapított családot, elnéptelenedő szülővárosához legfeljebb rossz emlékek kötik. Az unió egyik vívmánya pedig a munkavállalók szabad áramlása.

Nagy ölelés a fontos hivatal balfasz vezetőinek, ügyintézőinek, felügyelőinek. Köszönjük, hogy a jogszabályoknak megfelelően jártak el. Nem, ne kívánjuk nekik, hogy idősebb korukban legyen valamilyen mozgásszervi problémájuk, amit elviselhetőbbé tudna tenni egy diplomás szakember! Ne kívánjuk nekik, mert addigra egy ilyen szakember sem lesz a városban.

Tanulság?

Gazdagok vagyunk. A külföldnek képezzük a gyerekeinket. Gazdagok vagyunk. Olyan hivatalokat tartunk fenn, amelyek nem a problémákat akarják megoldani. Gazdagok vagyunk. Nekünk így jó.

Akinek mégsem, költözzön a fiatal után Európa kevésbé hülye felére!