Szolnok várának falai és bástyái mára szinte nyom nélkül elenyésztek. Azért talán nem érdektelen áttekinteni, hogy valójában hány erősségről is beszélünk. Mindent összevetve négy nagyobb várépítési időszakról rendelkezünk írott és/vagy képi forrásokkal: a 11. század 20-30-as évei (bár még a szakemberek közül is sokan lándzsát törnek a 10. századi, vagy a még korábbi datálás mellett, de ezt bizonyíték nem támasztja alá); 1550-1551; a 17. század 80-as éveinek vége; a 18. század eleje.

A közhiedelemmel ellentétben azonban egyik várnak sem volt kő- és/vagy téglafala, sőt még a bástyáknak sem. A legelső ugyanis földből és fából készült, az utóbbi három pedig palánkszerkezetű volt. Kőből minden bizonnyal csak a várkapuk, ezek közül is a leghangsúlyosabb, a 16. század közepétől a város felé nyíló, nyugati kaputorony épülhetett.

A legutolsó, az 1704-1706-ban épített, és közel 100 évig fennálló vár tervszerű elbontása a 18. század legvégén kezdődött. Ennek lezárultával kerülhetett csak sor a terület polgári hasznosítására. Az 1860-as évek elején már biztosan meglévő Bástya utca, továbbá a Szent István tér MÁV Kórház felőli házsorának telkeinél lehet még napjainkban is a legplasztikusabban érzékelni azt a markáns szintkülönbséget, ami a várfal felépítését megelőző, több méter vastagságú, mesterséges feltöltésből és az egykori keleti palánkfal elplanírozott maradványából adódik (lásd a mellékelt képet a Bástya utca 3. szám alatti telekről).

Elismerem, nem igazán látványos, de minden kétséget kizáróan nemcsak a vár, hanem Szolnok egészének legkorábbi, jelenleg is megtekinthető épített örökségének az 1550-ben kiásott várárok északi és nyugati szakasza tekinthető. A 19. századtól ebbe helyeződött át a Zagyva. Tiszai torkolati része ma szinte hajszálpontosan ugyanott található, mint létesítésekor, 460 évvel ezelőtt. A meder Tabán és Tisza közötti nyomvonala azonban sokat változott. A várárok ugyanis eredetileg jóval közelebb helyezkedett el a városhoz. Az eltelt évszázadok természetes folyóvízi eróziói, és különösen a 20. század mesterséges mederszabályozási munkálatainak köszönhetően azonban fokozatosan közelebb került a várhoz. Sőt, a vár északnyugati bástyája emiatt teljesen el is tűnt. Ez azt jelenti, hogy a vár területe eredetileg ?egy bástyányival? nagyobb volt, mint manapság gondolhatnánk.

Egy, a bécsi Hadilevéltárban őrzött, 1712-ben készült színes kéziratos térkép mellékelten közzétett részletén a fenti, később teljesen köddé vált északnyugati bástya és a várárok metszete egyaránt jól tanulmányozható. A nagyvízi ábrázoláson látható, hogy az árok medre egészen lapos, teknősaljú, míg a két partjának ? a keleti, magasabb szinten fekvő vár, valamint a nyugati, alacsonyabb térszínen található város ? pereme felé enyhén emelkedik. A 20. századi ártéri munkálatok és gátépítések teljesen átformálták ezt a környezetet. Ennek köszönhetően az egykori várárok mindkét szélének szintje jóval magasabb, lejtésük pedig meredekebb lett.