Hetven évvel ezelőtt úgy tűnhetett, hogy az új szolnoki vasútállomás építése gőzerővel folyik. A megyei napilap például arról adott hírt, hogy az 1958-ban átadni tervezett beruházáshoz kapcsolódóan úgynevezett tanulóvárost is létesítenek, azaz az építkezés közben 110 ácsot és kőművest is kiképeznek. A fiatalok 1956 márciusában első feladatukat is megkapták: saját szállásukat, étkezőjüket, valamint közösségi tereiket kellett felépíteniük. Van egy olyan érzésem, hogy a könyvtárnak és színházteremnek is helyet adó épületek végül soha nem készültek el, viszont az akkor 14-15 éves fiúk keze munkáját a mai napig őrzi az úgynevezett Czigler-féle irodaház.

A később forradalmivá lett év tavasza egyébként nem bővelkedett beruházásokban Szolnokon, de elkészült például a Marx parki bölcsőde, amiről csak feltételezem, hogy ugyanott lehetett, mint ma a Verseghy park sarkán lévő óvoda. Abban az évben egyébként a városi tanács 199 bölcsődei férőhelyet tartott fenn, ami mellett üzemi bölcsik is segítették, hogy az anyák munkába állhassanak. Akik gondolom akkoriban annak is örültek, hogy a martfűi Tisza cipő mintaboltot nyitott Szolnokon, valahol ott, ahol néhány évvel később már a Ságvári körút blokkháza állt a Kossuth út sarkán. Az üzlet elkélszültét egyébként a fényreklám helyére kerülése jelezte. Gondolom, ilyesmi nem került a Bajcsy-Zsilinszky út 5. szám alatt lévő italbolt bejárata fölé, pedig 1956-ban 100 ezer forintból alakították át III. osztályú, kerthelyiséges vendéglővé.

Egy évtizeddel később viszont olyan lehetett a város, mint egy építési terület. A Mátyás király úton, a sportpálya mellett befejezéséhez közeledett a megyei, járási és városi sporthivatal építése, aminek már tervezték a bővítését is egy 90 személyes tanácsteremmel. Az akkori Marx parkban gőzerővel dolgoztak a Damjanich uszoda 33 méteres, fedett, tetején lelátós medencéjén, ahonnan jól lehetett látni a színház melletti 10 emeletes katonaház építését. Ekkor, azaz 1966 tavaszán még komolyan gondolták, hogy a mai Verseghy parkot magasházakkal építik be, de a szolnoki lakáshiány megoldására hasonló javaslat hangzott el a Tabán és a vasútállomás előtere tekintetében.

Mindezek mellett a Ságvári körúton éppen egy 44 és egy 48 lakásos tömbön is dolgoztak, az Ady Endre és a Kossuth utcák közötti szakaszon. A korábban elkészült, a piactérrel szembeni sarkon álló ház alatt viszont 1966 márciusában már megnyílt a később Sarok ABC-nek nevezett önkiszolgáló élelmiszerüzlet, ami az első napon egymillió forintos raktárkészlettel várta a vásárlókat. De érdemes megemlíteni, hogy a fejlődő alföldi olajiparnak köszönhetően az olajosok 92 lakás építését támogatták a Pletykafalban, sőt az állami cég 2,5 millió forintot adott a nem sokkal korábban elkészült Abonyi úti iskola bővítésére is. És, ha már építkezés: 1966 márciusában harmadik éve dolgoztak a MÁV kórházon, a Tiszaligeti campingben pedig alpesi faházat szereltek össze az új turistaszezon kezdetén.

Újabb tíz év múltán, azaz 1976 márciusában a szolnoki beruházások iránt érdeklődők figyelme a város egykori X. kerületére, a Kisgyepre szegeződhetett. Sokévnyi tervezgetés és lassan fél évtizedes előkészítés után ugyanis elkészült az első 88 lakásos tömb fogadószintje (alagsora), így beemelhették az első panelt. A minderről beszámoló optimista riportban az volt olvasható, hogy még abban az évben 200 lakást adnak át. Ám ez csak egy évvel később sikerült, ami akkoriban sem volt egyedi eset. A már 1975-ben megnyitni tervezett Centrum Áruházon például 1976 elején még építők dolgoztak, akik annak az évnek a közepére ígérték a levonulásukat, ami majd egy kis csúszással történik meg. Ám nem legyünk igazságtalanok a mai várost fél évszázaddal ezelőtt felépítőkkel szemben: a Hetényi Géza Kórház 268 ágyas belgyógyászati tömbje például a tervezettnél fél évvel korábban készült el, így 1976. március végén megkezdődhetett a műszaki átadása.

Mindezek mellett amolyan színes apróság, hogy az akkor még csak hét éves Jólét ABC presszóját már 100 ezer forintért kellett átépíteni, a Nemzetközi nőnap tiszteletére pedig a Kossuth térre – a „Fradi ház” földszintjére, az egykori bútorbolt helyére – költözött a Páva női divatárubolt. Aki pedig ott nem talált megfelelő ruhát, az átsétálhatott a Ságvári körút frissen megnyílt szolgáltatóházába – a piac után, két lakótömb között ma is áll –, ahol az Építő-, Javító és Szolgáltató Vállalat irodái mellett a Minőségi Ruházati Szabó Ipari Szövetkezet női felsőruha és fehérnemű részlege is várta az ügyfeleket. Akik között biztosan volt olyan, aki 1976 tavaszán már járt az előző évben átadott Tallinn moziban, és panaszkodott annak hiányos fűtésére. De talán elhitte, hogy a város filmszínház-problémáin majd segít a moziüzemi vállalat új székháza, amit akkor az Ady Endre és a Keskeny János (Pozsonyi) út sarkára álmodtak 90 fős korszerű vetítőteremmel együtt.

A mozivállalat új otthona 1986-ra sem készült el, így az új technikai „csodának”, a videomozinak a Május 1. (Mária) úti régi épület vetítőterme adott helyet, ahol négy színestévén kezdtek vetíteni. És, ha már film, és pláne nem magyar és kelet-európai film – amiket eleinte soha nem néztünk videón –, éppen négy évtizede nyílt meg Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban Az amerikai film világa című, tényleg monstre, szinte az egész épületet elfoglaló, akkor abszolút különleges technikákat – például greenbox – is felvonultató, kiállítás. Csak most tudtam meg, hogy az ifjúkorom egyik meghatározó élményét jelentő kiállítás, amely az amerikai filmművészet száz éve előtt tisztelgett – ma úgy mondanánk, interaktív módon –, két év elteltével tért vissza Magyarországra, és Szolnok mellett Nyíregyházán, Kecskeméten és Sopronban volt látható.

Gondolom, a szolnoki felnőtteket 1986 tavaszán a videónál és a nyugati filmeknél jobban érdekelte, hogy az új ötéves tervidőszak elején elindult a Magyart Nemzeti Bank (MNB) új helyi székházának a kivitelezése a Ságvári körúton. Az úgynevezett nagy OTP és a Szakszervezetek Megyei Tanácsának (SZMT) művelődési háza között, a több régi épület elbontásával kialakított telekre tervezett irodaházat végül nem az MNB, hanem majd az újraindított kétszintű bankrendszer egyik szereplője, a Kereskedelmi és Hitelbank foglalta el az évtized végén. Ennél jóval gyorsabban épült fel a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola szolnoki tagozatának kollégiuma, amiről ugyancsak 1986 márciusában adtak először hírt. A 300 személyes diákszálláshoz szükséges telket a Tisza-parton – az ÁÉV 10 emeletes munkásszállója és a Gabonaforgalmi Vállalat tárháza között – a város biztosította, míg a megye 13, a Belkereskedelmi Minisztérium pedig 68 millió forintot adott a beruházáshoz. A kivitelező SZOTÉV akkor azt ígérte, hogy 1988 szeptemberére elkészül a kollégium, amit sikerült is tartani.

Az utolsó ötéves terv elképzelései között szerepelt két ezerszemélyes sportcsarnok felépítése is a városban, amelyek közül az egyik finanszírozását a Tiszamenti Vegyiművek (TVM), a másikét pedig valamelyik kőolajos cég vállalta magára, és ha jól sejtem, csak az utóbbi készült el. De hát az állami olajipari cégnek akkoriban még elég jól ment, amit mutat, hogy 1986-ban megrendelték Szabó László Olajbányászok című köztéri szobrát, amit majd a Pelikán szálló parkolója mellett fel is állítottak. Mindezeket annak fényében érdemes nézni, hogy a nyolcvanas évek második fele azért már a beruházások visszafogásáról szólt, aminek „köszönhetően” a kilencvenes évekre tolták a Szolnokot délről elkerülő főút építésének még a megkezdését is. Holott a beruházás szükségességéről már a hetvenes évek elején is tényként beszéltek.