A Nagy krónikás

A mai Szolnok születéséről és a nagy átépítés előtti városról az én generációmnak - amelyik akkoriban született - illetve az utánunk jövőknek Nagy Zsolt szemén keresztül lehet képe és fogalma, hogy aztán kortársai távoztával már csak az ő fotóira támaszkodhassunk. Merthogy a hetvenes évek közepéig az egyetlen hivatalos fotóriporter volt a városban - és a megyében -, aki gépével mindent és mindenkit igyekezett megörökíteni, ami egy napilapnak érdekes lehet.

Mondhatnánk, szerencsés ember volt, hiszen rajta kívül más nem kapott ilyen lehetőséget, ám életművének darabjait ismerve azt gondolom, ennél sokkal több kellett. Egyrészt imádta ezt a várost, ahol gyerekkorától élt. Másrészt előbb szülei révén, aztán saját jogon is sokakat ismert, akik iránt - szerintem - felelősséget érzett. Harmadrészt pedig elvitathatatlanul tehetséges fotóriporter volt, ami nem a kamerától lesz valaki, hanem a talán nem is tanulható látásmódtól, elképesztő gyors észjárástól, amitől egy-egy fotóba egész történetek, sorsok képesek belesűrűsödni. Nagy Zsolt nem attól lett A Nagy Zsolt, hogy sokáig egyedül dolgozott, fényképezőt tudott a szeme elé tartani, hanem, mert maximálisan és tehetségesen tudott élni a sorstól kapott lehetőséggel.

Szerencsénkre. Mert nem volt rest a Madas-ház robbantásához rohanni, az épülő vízügyi székház állványzatára felmászni, egykori gyerekszobájából a halára ítélt Nerfeld-palotát és környékét megörökíteni. Neki évtizedeken keresztül a mindennapjaihoz tartozott a város életében részt venni, és mindenről és mindenkiről fotót készíteni. Egy interjúban nekem azt mondta, nagyjából 35 ezer fotója jelenhetett meg addig, míg a megyei napilapnál dolgozott, amihez hozzátehetjük, hogy ez nagyjából 1 millió felvételből kerülhetett a nyilvánosság elé. Nagy Zsolt ugyanis elképesztően igényes volt a közönségnek megmutatható, azaz nyomdába adható képek tekintetében. Válogatott, kereste a legjobbakat, így ugyanarról a témáról több kattintása is születhetett. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen sokáig állandóan - de tényleg állandóan - fotózott, így sokszázezer olyan fotója is születhetett, amelyek nem kerültek a nyilvánosság elé, mégis fontosak lehettek volna vagy lehetnének.

Ha meglennének. Óriási tragédiánk, hogy Nagy Zsolt anélkül távozott közülünk, hogy életművét megmentettük és vele együtt rendszereztük volna. Most már mindig bánni fogjuk, hogy Zsoltbácsi negatívjainak egy része megsemmisült, más részét a rendszerváltás utáni szűklátókörűség veszni hagyta, megmaradt tekercseiből és képeiből sok ismeretlen helyre került, ami pedig mégis értő kezek között van, eddig nem lett feldolgozva. Biztos vagyok benne, hogy a Nagy Zsolti-életműben van legalább száz olyan felvétel, amihez érdemes lett volna a csak általa ismert sztorikat is megőrizni, hiszen a hatvanas évektől nagyjából a rendszerváltásig tényleg szinte minden fontos helyi eseményen ott volt, olyan emberekkel találkozott, beszélt, akikkel kevesen, olyan barátságai voltak, amelyek másnak nem adattak meg.

Persze Nagy Zsolt július végi halála ellenére enélkül is túl fog élni sokunkat. Mert megmaradt mesélő képeit mindaddig elő fogják venni, amíg Szolnok létezik, amíg egyetlen ember is lesz, akit érdekel ennek a városnak a múltja, benne az első jól dokumentált időszaka. Ez sokkal hosszabb idő lesz, mint az, amikor még élnek olyanok, akik láthatták dolgozni Nagy Zsoltot, akik személyesen ismerhették, netán tanítványának mondhatták magukat, és mesélhetnek olykor az asztalon táncoló, a szebbik nemért rajongó, az élni tudó, a várost szerető és féltő Zsoltbácsiról. Soha sem fogom neki elfelejteni, hogy az egyetlen volt a szerkesztőségben, aki kiállt a főszerkesztő által becsapott, frissen végzett újságíróért. Miként azt sem, hányszor lelkesített, támogatott az elmúlt másfél évtizedben is, amikor Szolnokért morogtunk.

Mindent köszönök Zsoltbácsi!

A Nagy Zsolttal készül 2017-es blogSzolnok interjú az alábbi linken érhető el:

http://www.blogszolnok.hu/arcok_fele_olyan_biztosan_lett

(A felhasznált fotókat anno Nagy Zsolttól kaptam.)