Nincs cukorból

- Miért pont színház?

- Háromévesen íratott be az anyukám balettra. Pécsen nőttem fel, úgyhogy attól kezdve sokszor állhattam az ottani színház színpadán mindenféle bemutatókon és vizsgákon. Ott fertőződtem meg a színház szagával, a bemutatók légkörével, az egész varázsával. Azért jelentkeztem a pécsi művészeti szakközépiskolába, mert az szerepelt a felvételi tájékoztatóban, hogy a szakmai gyakorlatot majd a színházban töltjük.

- Családi hagyományai sincsenek a pályaválasztásának?

- Anyukám is balettozott meg szertornázott, de egyébként nincs. Viszont az anyukám tanított meg arra, hogy, ha valamit elkezdünk, akkor azt végig is csináljuk. A balett-tanárom pedig arra, hogy a színpadról nem lehet hiányozni. Emlékszem, a nagymamám hordott balettórákra, és egyszer annyira szakadt az eső, hogy nem mentünk el, mire a következő alkalommal a balett-tanárom rám pirított, hogy nem vagy te cukorból, és azóta is úgy élek, hogy ha előadás van, akkor nincs betegség meg láz.

- Más szakma eszébe se jutott?

- A táncművéseti szakközlépiskola nagyon jó hely volt, sokan kerültünk onnan művészi pályára, Rezes Judittal például osztálytársak voltunk. Azt viszont éreztem, hogy profi balerina nem leszek, és mivel kitűnő tanuló voltam, érettségi után jogra is jelentkeztem, de a felvételit elrontottam. Természetesen a színművészetire is felvételiztem, ahonnan aztán három évben is kiestem a harmadik rostán. Úgyhogy előbb egy évig a Szegedi Nemzeti Színházban voltam táncos, ha már ez a végzettségem, utána pedig Gór Nagy Mária Színitanodájába jártam, ami akkor egészen magas színvonalat képviselt.

-Hogyan lett szolnoki színésznő?

- A tanoda után Veszprémbe szerződtem, ahonnan két év múlva átmentem Sopronba, de mivel az első ottani évadom után a Mikó István vezette társulat, akikhez eredetileg csatlakoztam, az igazgatóváltás miatt szétszéledt, elkezdtem munkát keresni. A középiskolás éveim alatt a színházi gyakorlatot a Pécsi Nemzeti Színházban töltöttem, ahol akkor Szikora János volt a művészeti vezető, úgyhogy felhívtam, beajánlott Vass Lajosnak, aki szerződtetett 2001-ben Szolnokra. Aztán elég hamar nagyobb szerepeket, főszerepeket is kaptam. Játszottam a Gyaloggaloppban, A Tündérlaki lányokban, a Nem félünk a farkastólban, a Két úr szolgájában Beatrice voltam, a Delilában Ilonka, az eggyel ezelőtti Liliomfiban pedig Mariska. Viszont azt már nem tudtam végig játszani, mert terhes lettem az első lányommal, és utána majdnem egy egész évadot kihagytam.

- Jól érzékelem, hogy onnantól kezdve viszont olykor csak egészen pici szerepeket kapott?

- A lányom mellett eleinte ez jó is volt, főleg, hogy négy évvel később ismét kislányom született. Amikor Szolnokra szerződtem, Csiszár Imre már akkor is sokszor rendezett itt, aki nagyon jó elemzéseket tart, és megtanított bennünket, hogy nincs kicsi szerep, mert lehet, hogy csak egy jeleneted lesz egy egész karaktert megmutatni. Meg mi van, ha valaki abban a pici szerepben fedez fel. Egy idő után persze bántott, hogy csak pár mondatos szerepeket kaptam, de nem szeretek panaszkodni, inkább elkezdtem tanulni. Két gyerek meg a színház mellett elvégeztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán a gyógypedagógus és a logopédus szakot, amihez még egy angol nyelvvizsgát is szereztem.

- Mikor tanult?

- Amikor ültem az öltözőben és vártam, hogy az éppen aktuális pici szerepemre bemenjek a színpadra. Gombin (Gombos Judit - a szerk.) kívül nem is tudta senki, hogy egyetemre járok. Nem szerettem volna, ha azt hiszik, hogy biztosan azért tanulok, mert mást akarok csinálni. Sokak számára csak akkor derült ki, hogy tanultam, amikor meglett a diplomám.

- Tévedés azt hinni, hogy annak, aki évente több darab szövegét meg tudja tanulni és képes bármikor visszaidézni, annak egy vizsgaidőszak nem lehet nagy kihívás?

- Van benne némi igazság, de azért vérrel-verejtékkel lett meg az első félévem, és csak azért nem hagytam abba, mert ugye anyukám arra tanított, hogy ha valamit elkezdünk, akkor azt be is fejezzük. Ráadásul közben nagyszerű barátokat találtam az egyetemen, akik annyira szívükön viselték a sorsomat, hogy néha még a puskákat is megírták helyettem, vagy próba után, Szolnok és Pest között telefonon olvasták fel nekem az anyagot. Persze így visszanézve, nem igazán tudom, hogyan tudtam megcsinálni, de büszke vagyok magamra.

- És a sok pici szerep ellenére sem akarta soha elhagyni a színházat?

- Nem, mert egyszerűen nem tudnék mással foglalkozni. Meg valahol a színház gyógyszer is, sok mindent kijátszhat magából az ember. Nagyon korán, 13 éves koromban meghalt az apukám, ami hatalmas trauma volt, és talán, akkor alakult ki bennem, hogy a mindennapokat ki kell játszani. Nagyon szeretek játszani. Valamelyik este épp visszanéztem a Függönyt fel! próbáját videón, mert kicsit bonyolult, hogy mikor, mit és hogyan csinálunk, és a férjem is belenézett, aki megjegyezte, milyen jó nektek, hogy ezt csinálhatjátok. És tényleg. Újból csak hálát adok a sorsnak, hogy ezt csinálhatom. Ráadásul az utóbbi időben elkezdtek visszajönni a nagyobb szerepek. Ebben az évadban játszom a New Yorki komédiában, van egy nagyon jó kis szerepem a Figaróban, nem rég játszottuk utoljára az Ágacskát, amiben a Pösze egér voltam, amit nagyon szerettem. Most pedig már próbáljuk az idei utolsó bemutatót, a Függöny fel!-t. Négy darab egy évadban a gyerekek mellett éppen elég.

- Kiegyensúlyozottnak tűnik és vidámnak, miközben azért a színház és család együtt nem lehet könnyű feladat. Hogyan csinálja?

- Olykor lelkiismeret furdalással, mert maximalista vagyok, és ha valamelyik lány négyest kap, akkor kiborulok, hogy biztosan azért, mert nem voltam ott, nem segítettem eleget. Pedig, amikor csak lehet, az öltözőből is szoktam velük Skypon tanulni, és ha csak tehetem, előadás után inkább hazavezetek, hogy reggel velük legyek. Persze ez az egész nem menne a férjem nélkül, aki történész, Pesten dolgozik, tud menni a gyerekekért, és az anyukám nélkül, aki Pécsről felköltözött a közelünkbe, hogy segítsen.

- A lányai meg szokták nézni a színpadon?

- Ami már nekik való, arra eljönnek, és persze mindig imádják. De most úgy tűnik, nem követnek. A nagyobbik tehetségesen énekel, szerintem, azzal fog foglalkozni, a kisebb pedig kijelentette, hogy testnevelő lesz. Igaz, épp most kapott különdíjat az országos szavalóversenyen.

- A Függönyt fel! apropóján beszélgetünk. Brooke Ashtont alakítani nagyobb szerep?

- Igen, és nem is egyszerű, mert ebben az előadásban viszonylag sok a mozgás. Színházról szól a darab, aminek az első felvonásában premierre készül a társulat, a másodikban pedig már a színpad mögül mutatja az előadást, és a színészeket, akik között megtalálni a fő típusokat, és akikkel a takarásban sok minden történik. A színházról, a színház működéséről, a színészekről, a rendezőkről szól, néha kicsit túlrajzolva, olykor parodisztikusan, de szerintem nagyon izgalmasan. Én pedig egy fiatal, tipikus szőke, naiv színésznőt játszok, aki ráadásul viszonylag sokat lesz fehérneműben a színpadon. Éppen tegnap kerestük a megfelelő jelmezt, és közben azon gondolkodtam, lehet, hogy kicsit többet kellene futnom.

- Mielőtt szolnoki színésznő lett, járt Szolnokon?

- Soha. Emlékszem, amikor először jöttem, a régi négyes tele volt kamionokkal, előzni sem lehetett, az utolsó pillanatban estem be az évadnyitóra. Aztán Gombitól megtanultam vezetni. Kicsit őrülten. Bár, amióta kész az M4-es, egyszerűbb közlekedni.

- Huszonhárom éve tagja a társulatnak. Ennyi idő alatt felfedezte a várost?

- Ha tehetem, akkor a délelőtti próba előtt a Tisza-parton futok. Az előbb épp a Galéria étteremben ebédeltünk a többiekkel, de nagyon szeretem a Halászcsárdát is. Amíg működött a Tiszaligeti strand, két próba között átjártam szaunázni, azóta meg olykor Tiszakécskére vagy Martfűre megyünk a kollégákkal.

- Másodjára említi a futást. Fontos az életébe?

- A család és a színház napi szinten ad feladatokat, amiket meg kell oldani, és előfordul, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy tervezzük. Nekem a futás segít, hogy mentálisan helyre tegyem magam. Ha csak tehetem, ezzel indítom a napom, és bárki, bármit mond, nekem bejön.