Bérczes László 8 éve

(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2021. május 26-án jelent meg először.)

- Tiszanánán született, Egerben nőtt fel, Debrecenben szerzett diplomát, Szolnokon volt az első munkahelye. Volt valami kötődése a városhoz?

- Mielőtt 1976-ban Szolnokra költöztünk, egyszer jártam a városban, amikor 1969-ben be kellett vonulnom, és ott vártam a hódmezővásárhelyi csatlakozást. Arra emlékszem, hogy az állomásnál egy vendéglőben ültem két órát.

- Akkor miért éppen Szolnok? És miért a Varga Katalin Gimnázium?

- Tulajdonképpen menekültem Debrecenből, ahol az egyetem alatt előttem kinyílt a világ, és a tanulás mellett rengeteg mindent csináltam, többek között az Egyetemi Élet című lap munkatársa is voltam. Lehetséges önmagam elől menekültem. Féltem, hogy ha Debrecenben maradok, folytatom az újságírást, amit - tévesen - azonosítottam a felületességgel, hozzá még az alkoholizálással, aminek csak rossz vége lehet. Szerencsére a kémia-fizika szakos feleségem a szolnoki vegyipariban kapott állást, így követtem. Megkérdeztem, hogy melyik a város legjobb iskolája, és mivel a Vargát mondták, fogtam magam és nagyképűen bementem az általam nem ismert igazgatóhoz, Páldi Jánoshoz, aki nem dobott ki, hanem felvett.

- Miért dobta volna ki?

- Mert megjelentem hosszú hajjal, szakállal, farmerban. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagyszerű emberrel van dolgom. Igazgatóként örült, hogy az utcáról beállít egy férfi, aki tanítani akar, ráadásul angol-német szakos.

- A hatvanas-hetvenes években nem sok angol-német szakos volt, sőt nem is nagyon tanították ezeket a nyelveket. Hol tanult meg angolul és németül?

- Édesapámat 1956 után lecsukták, és amikor szabadult, nem akart visszamenni oda, ahol meghurcolták, ezért Egerbe költöztünk. Két elvárása volt velem szemben, hogy tanuljak úszni és zenélni. Mivel a hegedű volt a legolcsóbb hangszer, azt tudtuk bérelni, azt tanultam, csakhogy a vonó végighúzása a húrokon számomra ugyanolyan fizikai fájdalmat okozott, mint amit akkor érzünk, amikor a kréta sivítva eltörik a táblán. Máig sajnálom, hogy nem tudok zenélni, de akkor rávettem a szüleimet, hogy abbahagyhassam. Azzal egyeztek bele, hogy legyen valami más. Így kezdtem a TIT-nél németül tanulni. Aztán a Dobó István Gimnáziumba angol tagozatos lettem, igaz, két évig semmire se jutottunk, mert nem volt megfelelő tanár. Akkor viszont odakerült Vadon Lehel, aki friss diplomásként meg akarta váltani a világot. Két év alatt úgy megtanított angolul, hogy felvételizni mertem, és mivel kellett még egy szak, a németet választottam.

- Az imént említette, hogy Debrecenben kinyílt Ön előtt a világ. Ezt, hogy értette?

- Addig én egy eminens diák voltam, aki mindent megtanult, de semmi sem érdekelte, így aztán semmit nem is tudott, legfeljebb felmondani a leckét. Debrecen előtt egyszer voltam színházban, akkor is csak azért, hogy élőben láthassam az Illéséket. Aztán az egyetem alatt minden megtörtént velem: színház, éttermek, lányok, szüzesség elvesztése, újságírósdi, írás féle. Az Egyetemi Színjátszó Fesztiválon láttam a Szegedi Egyetemi Színpad Petőfi Rock meg Kőműves Kelemen előadásait Paál István rendezésében, aki aztán akkor volt Szolnokon főrendező, amikor én is ott éltem. Tudom, hogy mindenkinek a fiatalsága a legszebb, de számomra az egy pezsgő időszak volt, amikor élt bennünk valamiféle értelmiségi önmegvalósítás iránti vágy. Teljesen természetes volt, hogy Heller Ágnest is olvasunk, komolyzenei koncertekre is járunk, közben filmeket is, színházat is nézünk, és beszélünk, sőt még írunk is róluk. Óriási időszak volt. (A mellékelt fotón Bérczes László a bal szélen, hátul. Képek forrása: turigabor.hu, http://turigabor.hu/node/932)

- Ez nem hiányzott utána Szolnokon?

- Szolnokon ott folytattam, ahol Debrecenben abbahagytam, csak közben iszonyatosan akartam jó tanár is lenni. Először filmklubot szerveztem a Varga fizikatermében, aminek 1977-ben már 300 tagja volt. Aztán láttam a színházban Székely Gábor Athéni Timon rendezését, és nem értettem, miért nem veszi észre mindenki, hogy óriási előadás született. Ezért ismeretlenül bementem a Néplaphoz, hogy írtam róla egy kritikát. Mondták, hogy már jelent meg róla, ezért nem közlik, de ha már ott vagyok, írhatnék rendszeresen filmkritikákat. Írtam. És mellette szerveztem színházi klubot is, ahol megbeszéltük az előadásokat, és nemcsak Szolnokra, de Pestre a Vígbe is jártunk. Emlékszem, egyszer valaki a Szigligetiben azt mondta, mennyivel más a diákbérletes előadás, amikor Vargások ülnek a nézőtéren.

- A színházzal szoros volt a kapcsolata? Úgy értem, bejárt a színész büfébe, barátkozott a színészekkel?

- Annál beképzeltebb voltam, és sokáig úgy gondoltam, nem írhatok róluk őszintén, ha közben barátkozunk. Aztán ez óhatatlanul megváltozott, mert Paál István meg a többiek rendszeresen jöttek a Vargába közönségtalálkozókra. Nem tudom, hogy ők, én vagy a diákok izgultak-e jobban.

- Ebből született a legendás diákszínpad?

- Nem. Az az osztályfőnökségemnek volt köszönhető. Akkoriban évente két nagyobb ünnepség volt, március 15-e és november 7-e, amikre az osztályoknak kellett műsort csinálni. Amikor március 15-ével ránk került a sor, fogalmam se volt, mihez kezdjek. Aztán megszületett az az "ünnepi műsor", amit a Petőfi Rock nyomán hályogkovács-módon csináltam az elsős osztályommal, és óriási siker lett. Úgy ért véget az előadás, hogy az egész iskola az udvaron táncolt. Utána kérdezték, hogy miért nem csinálok színjátszó kört. Csináltam. És, ha már belevágtam, elvégeztem a Népművelési Intézet B kategóriás rendezői tanfolyamát is. (A mellékelt képen a szegedi Petőfi Rock - Fortepan/Kádas Tibor)

- Akkor ezért adta a Hatvanas sarkán a kezébe Mucsi Zoltán Mrozek Mulatság című drámáját?

- Talán. De először a Vargásokkal rendeztem meg, azzal a kis csapattal, amelyikkel az előző években minden létező díjat elhoztunk a csurgói Országos Diákszínjátszó Találkozóról. Aztán persze vagy húsz évvel később Mucsival, Schererrel és Szikszai Rémusszal is megrendeztem, amit azóta is játszanak.

- Mennyire lett szolnoki, amíg ott élt? Ismerte a várost?

- Semennyire, mert mindig siettem. Nem néztem a Kun Béla körúti lakótelepet, nem sétáltam a Tisza-parton vagy a Tiszaligetben. Egyszerűen nem fért bele. Egyszer készült is rólam egy karikatúra, ahogy lobogó hajjal rohanok a lányommal a bölcsibe, mert az se fordulhatott elő, hogy elkéssek az iskolából. Ráadásul az angol fakultáció mindig nulladik órában volt. Sznob voltam. Az nem fordulhatott elő, hogy egy új filmet nem látok, nem nézek meg többször egy színházi előadást, és közben nincs kijavítva másnapra minden dolgozat.

- De miért?

- Nem bizonyos dologra születtem, mint például Törőcsik Mari, aki bárhol, bármilyen körülmények között színész lett volna. Ez keveseknek adatik meg, vagy legalábbis bennem nincs meg. Mindig sok minden érdekelt, mindenbe belevetem magam, és a dolog, az ügy izgat, amit csinálni kell. Így lett a Bárka Színház, az Ördögkatlan Fesztivál, a könyvek. És közben ott volt bennem mindig az az iszonyatos bizonyítási vágy meg maximalizmus, amit gyerekkoromból hoztam.

- Ezt hogyan fogadta az akkori Szolnok? A Vargán, a színházon kívül miként viszonyultak Önhöz az önmagát "kis Moszkvaként" is aposztrofáló városban?

- Épp úgy nem érdekelt, minthogy Szolnok szép vagy csúnya. Biztos érzékeltem, hogy milyen világ vesz körül, hiszen az én órámon is ült bent belügyes, tiltották le bemutató tanításomat egy Mozgó Világos cikkem miatt, meg rendeltek be útlevél egyeztetés címén a rendőrségre, ahol aztán persze nem az útlevélről kérdeztek. Akartak belőlem jó kádert csinálni, de én se KISZ összekötő nem akartam lenni, se november 7-ei beszédet nem szerettem volna mondani. Én a legjobb tanár akartam lenni, miközben mindig rohantam.

- De akkor miért hagyta abba, és miért jött el Szolnokról?

- Mert addigra más dolog költözött a fejembe. A szabadság iránti vágy meg a színház átvette a hatalmat bennem. És tudtam, hogy tanítani így nem lehet. Mert tanárként óriási a felelősségem. Fásultan, félvállról azt nem lehet csinálni. 1984-ben leérettségizett az osztályom, és abbahagytam, eljöttem, azóta pesti lakos vagyok.

- Azért jár még néha Szolnokon?

- Amíg jónak ítéltem a színházat, sokszor voltam. Most újra mentem volna a Bakaruhában előadást megnézni, mert nagyon jókat hallottam róla, de a vírus miatt nem jött össze. Egy ideig nem jártam osztálytalálkozókra, de most már igyekszem elmenni. Mert olyan jó látni, hogy a mára 45-50-55 éves egykori tanítványok többsége milyen nagyszerű ember lett. Tanárként talán van benne részem, hogy olyan diákok kerültek ki akkor a Vargából, akikre büszke lehet az ember. Meg ez az ország is.