Felfedezte és megszerette

- Kass és Madách címmel tart előadást a Damjanich Múzeumban január 11-én, a 21-éig még látható kiállítás kapcsán. Hogyan kezdett Kass János grafikussal foglalkozni?

- Egyetemista koromban sokat jártam a szegedi Kass Galériába, ami 1985-ben jött létre, amikor a művész a városnak adományozott mintegy 250 grafikáját. Izgalmasnak tűnt, hogy az országban egyedülálló módon, egy élő művészhez kapcsolódóan létezik egy ilyen intézmény, úgyhogy amikor az egyik órán azt a feladatot kaptuk, hogy írjuk esszét egy kiállításról, a Kass Galériát választottam. Akkor még élt Kass János, akit fel is kerestem, ami - mint utólag megtudtam - azért nem egy bevett dolog. Sajnálom, hogy a beszélgetésünket nem vettem fel, és csak a jegyzeteim maradtak meg, mert nagy hatással volt rám. Teljesen megváltoztatta a művészekről bennem kialakult képet, mert nem voltak allűrjei, hanem egy érdeklődő, nagyon kedves embert ismertem meg. Sajnos a találkozásunk után nem sokkal meghalt, de később, többek biztatására elkezdtem az életműve monografikus feldolgozását.

- Mi az izgalmas Kass Jánosban?

- A rendszerváltás előtt az egyik legfoglalkoztatottabb könyvillusztrátor volt, szerintem nincs olyan, aki akkor már forgatott könyveket, és ne találkozott volna a grafikáival. Az ember tragédiájához készített sorozatát én is jóval korábban ismertem, mint ahogy elkezdtem vele foglalkozni. Ráadásul Kass jeles grafikusok sorát nevelte ki. Ugyanakkor voltak a hatalom által nem támogatott projektjei is. Szóval nagyon izgalmas a munkásságán keresztül azt vizsgálni, hogyan is működött az "aczéli három T", azaz hol voltak a támogatás, a tiltás és a tűrés határai a képzőművészet terén, hogyan működött a Kádár-kor művészi nyilvánossága.

- Kass János kutató lett?

- Sokat foglalkozom vele, de nem mondanám magam a kizárólagos kutatójának, hiszen Tandi Lajos nagyon sokat írt róla, vagy Gál József és Varga Emőke is sokat tett hozzá az életmű feldolgozásához. A doktori dolgozatom témája Kass, de számomra azért is nagyon fontos, mert miatta találkozhattam például Lator Lászlóval, Sárközi Mátyással és Juhász Ferenccel, hogy az általa nevelt grafikusnemzedékekről már ne is beszéljek.

- Ez részben megmagyarázza, miért jött létre a Madách bicentenárium apropóján a Kass János illusztrációkból álló kiállítás Szolnokon. Ön az összekötő kapocs?

- Ennek a kiállításnak az ötlete tavaly januárban úgy vetődött fel, hogy valamivel szerettünk volna kapcsolódni Madách Imre születésének 200. évfordulójához, és eszünkbe jutott, hogy rendelkezésünkre állnak a Kass illusztrációkból eredeti nyomatok.

- És gondolom, nélkülözhetetlen a művészettörténész is, akiről azért pontosan nem tudnám megmondani, hogy mi minden csinál egy múzeumban.

- Kicsit csalóka ez a szóösszetétel, mert azt lehetne hinni, hogy mindenféle művészetekkel foglalkozunk, holott csak a vizuális művészetekkel és építészettel, de filmmel és a zenével például nem. Persze vannak átfedések, de az egyetemen is alig voltak társművészeteket taglaló óráink. A művészettörténet szólhat egy korszakról, egy stílusról, egy konkrét műtárgyról vagy művészről, a lényeg, hogy az adott dologról lehetőleg minden információt összegyűjtsünk és értőn feldolgozzunk. Szolnokon nagyon jó dolga van a művészettörténésznek, mert itt minimum 120 éve szervezetten létezik a képzőművészet, és ma is jelentős alkotók dolgoznak a városban. Beosztásom szerint muzeológus vagyok, de művészettörténészként az az egyik feladatom, hogy a gyűjteményünkről - aminek ugye csak egy részét láthatja a közönség állandó vagy időszaki kiállításokon - lehetőleg minden információt összegyűjtsek és feldolgozzak.

- Mekkora része a munkájának a kiállítások megvalósítása?

- Művészettörténésznek lenni egy múzeumban ajándék, hiszen miközben az egyik feladatom a kutatás, a másik a kiállítások létrehozása, a kurátorkodás. Persze nem minden kurátor művészettörténész, hiszen ismerek remek kurátort, aki eredetileg magyar szakon végzett. A kurátor ugyanis nemcsak a rábízott, általa gondozott tárgyakat ismeri, de tud térben gondolkodni, és ambicionálja, hogy megmutassa a tárgyakat a közönségnek. Egy-egy kiállítás esetében egyébként izgalmas a mögötte lévő háttérmunka is, amit a közönség legtöbbször nem lát. Művészettörténet szakon, muzeológus szakirányon végeztem, és bár rengeteg képzés létezik ezen a területen, de ezt a munkát, amit én is végzek, igazából csak egy múzeumban, kollégáktól lehet megtanulni.

- Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy a művészettörténész kicsit olyan, mint a sportriporter vagy a színházi kritikus, aki nem lett se sportoló, se színész, de nem is tudta ezeket elengedni. Önnek soha nem voltak művészi ambíciói?

- Természetesen voltak, ezért is a rajz mellé kerestem valamilyen másik szakot az érettségi után. A biológia nagyon érdekelt, de azzal csak Szombathelyen lehetett volna a rajzot párosítani, viszont szatmári vagyok, és nem akartam az ország másik végében tanulni, úgyhogy a történelem lett a másik szakom, és végül vizuális kommunikációt is végeztem ezek mellett harmadik szakként. Hálás vagyok azért, mert bizonyos képzőművészeti eljárásokat és az alkotómunka természetét megismerhettem, de viszonylag hamar világos lett számomra, hogy nem alkotni akarok, hanem a művészekkel és az alkotásaikkal foglalkozni.

- Mégis sokáig tanított. Nem lett volna rövidebb az út, ha rögtön kutatni kezd?

- Sok ok miatt nem akartam, amit ma már nem bánok, hiszen a tanítás mellett kutathattam, publikáltam, konferenciákra jártam, és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumba is úgy kerültem, hogy előtte dolgoztam már múzeumi projektekben, működtem együtt muzeológusokkal. Ez tizenkét évvel azután volt, hogy Vásárhelyen elkezdtem tanítani, pedig eleinte annyira nem akartam tanár lenni, hogy még a gyakorló tanítás elől is külföldre akartam menni. Borzasztó élmény volt az első gyakorló óra, meg is mondtam a szakvezetőmnek, hogy többet be nem megyek osztályterembe, de aztán rábeszélt, és a második órától már kellemes élmény lett. Hódmezővásárhelyen olyan iskolába pályáztam, ahol mindenféle diákokkal találkozhattam, tanítottam közgazdászokat, művészeti képzésre járókat, sőt focistákat is. Az iskola vezetése szerencsére támogatta, hogy közben én is tanuljak és kutassak.

- Két évet töltött a vásárhelyi múzeumban. Mi volt Szolnokban annyira vonzó, hogy végül átjött a Damjanich múzeumba?

- Több dolog is közrejátszott a döntésemben. Egyrészt a Vásárhelyi Őszi Tárlatok miatt elég szoros kapcsolatba kerültem a Szolnoki Művészteleppel, volt némi rálátásom, hogy mi folyik itt. Megismertem Verebes Györgyöt és Király Györgyöt, utóbbinak kitaláltuk, hogy csináljunk egy összegző katalógust, amire pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alaphoz. És épp akkor nyertük el a támogatást, amikor az is kiderült, hogy a szolnoki múzeumban felszabadult egy művészettörténészi pozíció, és megkerestek, hogy lenne-e kedvem betölteni. Így kerültem ide 2020. november 1-jével, ami nem volt könnyű döntés, mert a vásárhelyi múzeumot is nagyon szerettem.

- A Művésztelepen kívül volt bármilyen kapcsolata Szolnokkal?

- Bevallom, hogy korábban elég rondának találtam ezt a várost, amikor megállt itt a vonat, alig vártam, hogy tovább menjünk. Ráadásul, amikor az első munkanapomon megérkeztem, szakadt az eső, minden szürke volt, én meg arra gondoltam, hogy így kezdődik életem hátrelévő része. Aztán elkezdem felfedezni és megszeretni a várost. A Művésztelep, a Tabán, a folyók ölelése varázslatos. Egy darabig azt gondoltam, hogy ha néhány ronda, szocialista épületet eldózerolnának, nem is lenne olyan rossz hely. Ma viszont azt mondom, inkább ki kellene pofásítani ezeket úgy, ahogy Kelet-Berlinben tették, szembenézni a szocialista hagyatékkal, és jól érezni benne magunkat. Persze szerencsém is volt, mert még Szegedről volt egy olyan baráti társaságom, amiben szolnokiak is voltak, így hamar lett itt társaságom, elkezdtem megismerni új embereket. Örülök, hogy ma már nemcsak a múzeumi és a művészi közegben mozgok. Egyébként így utólag azt is bevallhatom, mielőtt ide kerültem, már gondolkodtam azon, hogy jó lenne Pesthez közelebb költözni, hogy ha ott van dolgom, akkor ne kelljen fent aludni, vagy napokat ott tölteni. Szolnok ebből a szempontból is ideális hely.

- Azzal, hogy főállású muzeológus, múzeumi művészettörténész lett, nem veszett el az a fajta szabadsága, ami tanárként még megvolt? Nem sok a muszáj feladat?

- Az elmúlt három évben senki nem talált meg olyasmivel, amit ne csináltam volna szívesen. Itt mindig olyan feladatot kapok, ami illeszkedik az érdeklődésemhez, és olyanok a körülmények, hogy szabadon lehet dolgozni, közben pedig értéket teremteni, és támogatják az egyéb szakmai tevékenységemet is. Amúgy sokkal hatékonyabb vagyok, ha szabadon dolgozhatok. Az elmúlt 3 évben nőtt is a publikációim és a megnyitott kiállítások száma, amihez kellett az itteni nyugodt légkör is.

- Idén mi mindent fog csinálni?

- Rékassy Csaba, Gácsi Mihály és Ágotha Margit életművének a feldolgozására nyertünk egy OTKA pályázatot, ami elég ritka a múzeumi közegben, ezeket többnyire egyetemeknek és kutatóintézeteknek szokták ítélni. Révész Emese művészettörténészt, az ELTE Modern és Jelenkori Művészettörténeti Tanszék tanszékvezetőjét kértük fel vezető kutatónak, velem együtt további három művészettörténész vesz részt a hároméves projektben. Ebben az évben bibliográfiát és műtárgy-adatbázist építünk, és én a művészek szolnoki kötődéseit is fel fogom dolgozni. Három múzeumi kötetet is szerkesztek idén: az Hommage - Gyulai Líviusz című konferenciakötetet, a Kortárs Szolnok 4. részét és Nagy Gábor katalógusát. Ezen kívül a Szolnoki Galériában idén Tornyai János-kiállítással kezdünk, majd Nagy Gábor tárlata következik, a múzeumban pedig Németh Marcellnak és Király Gábornak rendezünk tárlatot.

- Hogy fér bele ennyi minden az életébe? Otthon is dolgozik?

- Nem, csak ha nagyon szorít egy határidő. Azt hiszem, másokhoz képest viszonylag gyorsan és hatékonyan dolgozom, az pedig kifejezetten inspirál, energiát ad, hogy vannak időszakok, amikor csak a kutatásra koncentrálhatok, de tudom, hogy aztán jönnek a kiállítások, amik teljesen másfajta munkát jelentenek. A hatékonyságomhoz szerintem az is kell, hogy le tudom tenni a munkát, ki tudok lépni úgy a múzeum ajtaján, hogy utána mással foglalkozom. Például tudatosan olvasok nem szakirodalmat, vagy ha úgy adódik, kirándulok, de szívesen nézek bicikliverseny-közvetítéseket, veterán autós videókat, és töltőtoll-teszteket is.