Sok szerepben, nemcsak a színpadon

NYÁRI ISMÉTLÉS - Ez az interjú 2019. január 15-én jelent meg először.

- Miközben a színlapon A dzsungel könyve segédrendezője, a színpadon is feltűnik farkasként, majomként, emberként. Hányszor öltözik át az előadás alatt? Természetes, hogy kettős a feladata?

- Hétszer kell átöltöznöm, és egyáltalán nem evidens, hogy szerepeljek is azokban a darabokban, amiknek a segédrendezője vagyok. A Jövőre veled ugyanittben természetesen nem játszom, A vöröslámpás házban csak egy apró jelenésem van, A dzsungel könyvében viszont tényleg sokat vagyok a színpadon. Sőt, van egy jelenet, ami az eredeti forgatókönyvben nem szerepelt, a Balu halála kép, amiben megjelenik a fiatal Balu. Na, az is én lettem. Viszont játszom majd a Tizenkét dühös emberben, aminek nem én vagyok a segédrendezője.

Három az egyben

- Talán a színész feladatait meg tudnám fogalmazni, de mit csinál a segédrendező és a rendezőasszisztens?

- Valamikor minden darabnak volt rendezőasszisztense, segédrendezője és játékmestere. Az asszisztens egyfajta titkári feladatokat látott el a rendező mellett, például rögzítette a színpadi mozgásokat, megcsinálta a próbatáblákat. A segédrendező bizonyos jeleneteket, mondjuk nagyobb tömeg mozgását, vagy egy színpadképváltozást kitalált, megrendezett. Aztán, ha a rendezőnek tetszett, az került a darabba. A játékmester pedig a rendező által kitalált jeleneteket gyakorolta a színészekkel. Ma már általában csak segédrendezők vannak, akik viszont mind a három feladatot ellátják.

- Színészként szerződött Szolnokra. Hogyan került át a "másik oldalra"?

- Engem 1996-ban Schwajda György szerződtetett, és a következő öt évben tényleg el voltam kényeztetve. Játszottam például az Iglódi tanár úr rendezte Rómeó és Júliában, a Bor-féle Csárdás királynőben, a Falu rosszában, a Hairben, szinte mindenben, amit bemutattunk, úgyhogy havonta 26-28-szor voltam színpadon. Aztán ő elment, következett egy rövid Vass Lajos időszak, majd Szikora János lett az igazgató. Mondjuk úgy, hogy a kettőnk színházról vallott elképzelései nem vágtak egybe. Én meg egy nagyszájú alak vagyok, aki nem tudja megtartani a véleményét, ami két és fél év után oda vezetett, hogy megmondta: nem látja a helyemet a színházában. Csakhogy ezt a szerződtetési időszak végén közölte, ami családos emberként elég rosszul érintett, hiszen ha előbb szól, elszerződök. Ezt mondtam is neki, amire nagyon korrekten azt válaszolta, hogy van egy segédrendezői státusz, elvállalhatom, de keményen kell bizonyítanom.

- Az elmúlt tizenöt év alapján úgy tűnik, sikerült.

- Főleg, hogy az első segédrendezői munkám egy általa rendezett darabban volt. És Szikora nem egyszerű ember, ott nem lehet lapozgatni a jegyzeteket, töprengeni, mindenre azonnal válaszolni kell. Onnantól kezdve mindig velem dolgozott. És azóta jó néhány rendező van, aki, ha lehet, engem kér maga mellé. Radó Denise-zel 12 éve vagyunk összenőve, de Balázs Péternek is rendszeresen a segédrendezője vagyok.

- Nem volt fura átkerülni a másik oldalra? Mit szóltak a színészkollégák?

- Nagy előnyöm, hogy színész is vagyok, így az ő fejükkel is tudok gondolkodni, sokszor az ő pártjukon állok, ha egy próbarendről vagy színpadi mozgásról van szó.

Mielőtt kiköt Szolnokon

- Mikor került vissza a színpadra?

- Amikor Balázs Péter igazgató lett. Akkor rendezte Molnár Ferenc Delila című darabját, amiben volt egy kisebb szerepem. Utána azt mondta, játszanom is kell. Úgyhogy azóta minden évadban általában három darabnak a segédrendezője vagyok, és legalább ugyanennyiben színészként is részt veszek.

- Akkor beszéljünk kicsit a színészetről, hiszen mégiscsak úgy szerződött Szolnokra, lassan 23 éve. Hogy lett színész?

- Messziről fogom kezdeni. Volt egy nagyon jó alsós tanár nénim, aki indított szépkiejtési-, meg versmondó versenyeken, amit tulajdonképpen nagyon élveztem. Aztán a szüleim találtak egy hirdetést 1985-ben, hogy a Magyar Rádió Gyermekstúdiója felvételt hirdet, ahová egy nagyon komoly meghallgatás után felvettek. Ennek nagyjából az volt a lényege, hogy szombatonként tanultuk a színész mesterséget, olyan szakemberek foglalkoztak velünk, mint Varsányi Anikó vagy Papp János, és ha valamelyik színháznak vagy filmnek gyerekszereplő kellett, akkor először itt néztek szét a rendezők.

- Ön is játszott gyerekként színházban?

- Engem a Madách Színház választott ki, ahol elég sok gyerekszerepet osztottak rám. Emlékszem, 1987-ben az apukám hazahozta a havi fizetését, ami 6850 forint volt, meg én is a gázsimat, ami meg 16500 forint. Ráadásul gyerekként ez nem tűnt munkának, inkább kellemes szórakozásnak.

- Meddig csinálta?

- Általános iskola végéig, merthogy a családi hagyományokat követve, budapesti létemre, a Sárospataki Református Gimnáziumba jártam, ahol a dédnagyapám, a nagyapám és az apukám is végzett. Teljesen természetes volt, hogy odamegyek. Ott háttérbe szorult a színház, csak valamiféle irodalmi színpad működött, meg jobban érdekelt a könnyűzene, zenekarunk is volt. Mivel azonban negyedikre kiderült, hogy a zenéléssel nem akar mindenki komolyan foglalkozni, feloszlottunk.

- És, akkor jött újra a színészet?

- Tulajdonképpen igen. Felvételiztem a Színművészetire, de a második rostán kiestem. Viszont felvettek két stúdióba is, és mivel a lakásunkhoz a Hajdufy Miklós-féle Theatrum Színiakadémia esett közelebb, az választottam, amit nem is bántam meg. Nagyon sok mindent tanultam ott, ráadásul onnan hívtak a Madách Színházba mindenféle csoportos szerepekre. Akkor indultak a nagy zenés darabok, amikhez rengeteg ember kellett. Benne voltam a Vörös malomban, a József és a színes szélesvásznú álomkabátban, a Mária evangéliumában, a Doktor Herzben, szóval elég sok mindenben.

- A főiskolával nem próbálkozott többször?

- De, amíg a Theatrumba jártam, minden évben jelentkeztem, kétszer a harmadik rostáiig is eljutottam. A második alkalom után a kihullottaknak Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás külön is elmondta, hogy mit gondolnak róluk. Ascher nekem azt mondta, hagyjam abba, csináljak mást. Aztán, amikor 1998-ban Szolnokon játszottam A velencei kalmárban Lorenzót, és eljött megnézni, az előadás után a büfében magához intett, és azt mondta: emlékszem magára..., tévedtem. A negyedik felvételi környékén meg Kerényi Imre kért meg bennünket, hogy az akkor végzős osztálya vizsgaelőadásában szerepeljünk. Akkor tudtam, hogy nem felvételizek többé. Úgy éreztem, többet tudok, mint ők.

- Ha jól számolom az éveket, utána rögtön Szolnokra szerződött. Mi hozta ide?

- Amikor vége lett a Theatrumnak, tudtam, hogy nem akarok Pesten maradni. Részben elegem lett az akkori Budapestből, a zsúfoltságából, a hangulatából. Másrészt akkoriban kezdtek az ottani társulatok szétesni, már mindenki csak beesett a próbákra, az előadásokra és rohant a következő munkára. Ezt nem akartam, kicsit konzervatív vagyok, igazi társulathoz szerettem volna tartozni. Írtam tehát minden vidéki színháznak, hogy hallgassanak meg. Több helyről válaszoltak, de végül Szolnokról kaptam a legjobb ajánlatot.

Elégedett szürkeeminenciás

- Előtte volt bármi köze a városhoz?

- Anyai nagyapám a Hetényi Géza Kórház első igazgatója volt, ő rendelte Szolnok első röntgengépét. Gyerekként pedig háromszor is nyaraltunk a Tiszaligetben, ami a KRESZ-parkjával, a stranddal, meg az egész környezetével nekem maga volt a paradicsom. Sőt, érettségi után egy vízitúrával Sárospatakról Szolnokig eveztünk. Szóval volt abban valami sorsszerű, hogy végül itt kötöttem ki.

- És nem is akart soha elmenni?

- Munka tekintetben elég hűséges típus vagyok. Amíg Schwajda volt az igazgató, úgy éreztem, nem is mehetek. Amikor meg már mentem volna, nem volt hová. Az utóbbi időben pedig minek mennék? Jól érzem itt magam.

- Soha nem vágyott arra, hogy nagyobb szerepeket, főszerepeket játsszon?

- De, persze. Én is arról álmodtam fiatalon, hogy kőszínházakban fogok nagy, súlyos főszerepeket alakítani. Aztán emlékszem, az 1998/99-es évadban játszottuk a Szentivánéji álmot, amiben Demetrius voltam, ami ha nem is főszerep, de jelentős karakter. A végén, a tapsrendnél mindig vártam, hogy majd elfog valami eufória, valami szakmai kielégülés, hogy igen, megvan. De semmi. Azóta nem hajt, hogy főszerepeket játsszak. Főleg, hogy a segédrendezői munka megadja az ott hiányolt örömet.

- És abból sem akart rendezővé előlépni?

- Voltam már rendező, de tulajdonképpen arra se nagyon törekszem. Nekem tényleg nagyon jó, amikor segíthetek, szervezhetek, elmondhatom a véleményemet, de tulajdonképpen nem bánom, ha nem az enyém a felelősség. Ha rendezésről álmodozom, akkor abban animációs film jelenik meg. Talán azért, mert abban nem beszélnek vissza a szereplők.

- Én eddig nem tudtam arról, hogy a színészi és a segédrendezői feladatai mellett más munkája is van a színházban. Nem is öltözőben beszélgetünk, hanem egy irodában.

- Mindig érdekelt a technika, a filmezés, sokat szinkronizáltam is, és amikor végeztem egy munkával, néztem, hogyan dolgoznak a vágók. Aztán vagy 15 éve, amikor Szikora János megrendezte a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot, abban a takarásból kameráznom kellett, mert az a kép megjelent az előadásban egy monitoron. Így kezdődött, hogy én lettem a színházi videótár vezetője. Itt gyűjtjük dokumentációs céllal az előadások felvételeit, meg a régebbi előadások megszerezhető képanyagait. Közben megtanultam vágni, ami nem volt számomra teljesen idegen, hiszen a színház mellett a rádióban is dolgoztam. A mai napig készítek reklámokat, sok esetben a hangom is az egyik munkaeszközöm.

- Mennyi időt tölt a színházban?

- Évad közben, amikor délelőtti próba meg esti előadás is van, akkor általában negyed tíz körül érkezem és éjfélig maradok.

- Akkor meg se kérdezem, hogy van-e valami színházon kívüli hobbija?

- Nincs, mert tényleg azt csinálhatom egész nap, amit szeretek.

- Nekem kicsit olyannak tűnik, mint egy szürke eminenciás. Aki viszont nagyon meg van elégedve a sorsával.

- Azt hiszem, ezt jól látja. Elégedett vagyok, mert Balázs Péter igazgató úr rengeteg, engem érdeklő feladattal bíz meg, amelyek kielégítik a művészi igényeimet. Általában elégedett a munkámmal, így jól érzem magam a bőrömben.