Szolnokot járom

Amikor 2010. március elején elindult a blogSzolnok, tudtam, hogy az egyszemélyes szerkesztőség fotósának is lennem kell. Ám az nem jutott eszembe, hogy ehhez folyamatosan, a legtöbbször nem is témákhoz kapcsolódóan kell majd fotóznom a várost. Az pedig végképp, hogy évek alatt mekkora képarchívumot halmozok fel. Például az elmúlt 15 évben eltűnt házakról. Emlékeznek még a Mártírok úti Altiszti házakra?

A blogSzolnok képarchívumában sok olyan fotó van, amelyek akár gyermekkorom Ludas Matyijának Tücsök és bogár rovatába is befértek volna. Például azért, mert az egyébként logikus vagy hasznos feliratok az utcára kerülve mást jelenthetnek, mint ami az "alkotói szándék" volt. Nyilvánvaló, hogy ezekre a kukákra sem azért került a felirat, mert a nőtlen férfiaknak csak ilyen szálláshely jutna Szolnokon.

A képeimen látszik, hogy nem vagyok profi fotós. Főleg azokon, amelyeket tényleg a pillanat szült. Néhány év távlatából persze az is érdekes, hogy a blogSzolnok 15 évében még voltak olyan kora márciusi napok, amikor hóban megrendezték a szolnoki csatára emlékező hadijátékot. Szívesen fotóznék ismét havas képeket Szolnokon. Nyomasztó arra gondolni, hogy a havas szolnoki képeket egyszer majd úgy nézegetjük, miként az eltűnt házak fotóit.

Be kell vallanom - legalább magamnak -, évek óta csak úgy tudok közlekedni (gyalog, bringával vagy autóval) Szolnokon, hogy a tudatalattimban folyamatosan motoszkál a fényképezés "kényszere". Mert bárhol és bármikor szembe jöhet valami, amit meg kell örökíteni. Hisz ki tudja, lesz-e még rá alkalom. Például másodszor is beléphetek abba az udvarba, ahol ez a fém repülőmakett díszíti az előkertet?

Egyszer a rendőrségen végzem, és magyarázkodhatok, hogy nem besurranó tolvaj vagyok, nem sántikálok semmi rosszban, csak ha egy olyan szolnoki ház ajtaját találom nyitva, amiben még nem jártam, akkor "bűnbe" esek. Belülről is látnom kell azokat a házakat, amik előtt bármikor elsétálhatok. Viszont nem ismerhetek minden házban valakit, aki beengedne. Ezúton is elnézést kérek mindenkitől, akivel ilyen "besurranó" fotózás közben összeakadok, mert én se díjaznám, ha a házunkban egy idegen fotózna. De különben, hogyan tudhatnék olyan apró csodákról, mint a Szabadság tér sarkán lévő épület lépcsőházának díszítése?

Ha olykor nem surrannék be nyitva felejtett kapukon, arról se mesélnék a helytörténeti előadásaimon, hogy a Táncsics utcában álló Városi bérpalota építését zárókő elhelyezésével fejezték be. Sehol sincs írásos nyoma ennek a lassan 100 éves vörösmészkő táblának, ami nekem is csak akkor tűnt fel, amikor megpróbáltam gyorsan körülnézni Szolnok egyik klasszikus bérházában.

Egészen más a helyzet, amikor valaki bevisz egy olyan épületbe, ami egyébként zárva lenne előttem, és nyugodtan fényképezhetek benne. Hatalmas élmény volt 2019-ben, amikor bejuthattam a Tisza-parton azóta is romos, egykori Nostra tárházba, és megörökíthettem például azokat a gépeket, amik annak idején a gabona be- és kitárolását segítették. Hely- és ipartörténeti kincsek, amelyekről jó lenne tudni, hat év alatt mi lett velük!

Egy alföldi városban repülő nélkül úgy lehet "térkép a táj", ha feljuthatunk magas épületeinek a tetejére. A Tisza-part egyik legrondább épülete, az egykori munkásszálló, ami csak a tetejéről fotózva nem rondít bele a panorámába. Onnan viszont biztos, hogy az egyik legszebb arcát mutatja Szolnok. Csendes, nyugodt, tiszta, épülő. Nehéz is az ilyen helyeket otthagyni. De van még sok olyan, a környezetéből kiemelkedő szolnoki épület, amik még rám várnak.

Portréfotót, ráadásul jót csinálni elképesztően nehéz. Nem is nagyon próbálkozom vele. Pedig szükségem lenne ilyen képekre, hiszen az ArcOK és a Kérdezem rovatokban az elmúlt 15 évben is már több száz interjú jelet meg, olyan szolnokiakkal, akik valami fontosat csináltak a városban. Sajnos ritkán tudtam ezeket a beszélgetéseket saját fotókkal illusztrálni. És azok se lettek a legjobbak. De nekem fontosak. Mint például a Máté György esperesről, a belvárosi templom felújítása közben készült kép.

Vagy éppen a Farkas Irénről, a Szolnoki Szigligeti Színház lelkéről és élő emlékezetéről, a legutóbbi felújítás előtt, az íróasztala mögött készült fotó. Csak jóval később vettem észre, hogy a blogSzolnoknak rengeteget segítő művészeti titkárra nemcsak az én kamerám nézett akkor, hanem egy angyal is. Joggal.

Nem könnyű ez a válogatás. Nem is csak a képek mennyiség, de a kitárulkozás miatt sem. Hiszen magamról is sok mindent elárulok, pedig csak a blogSzolnokról szeretnék írni. Nehéz letagadni, hogy autómániás vagyok, különösen vonzódóm a régi, és főleg a gyerekkoromat idéző kelet-európai autókhoz. Még szerencse, hogy Kánya Zoli sokáig egybeterelte őket a Tiszaligetben. Őszintén! Nem gyönyörűek ezek a Wartburg hátsók?

Ebben a 15 évben sok olyan képet készítettem Szolnokon, amelyek a témájuk miatt bárhol születhettek volna. Mint a kutyájával csónakból pecázó férfiról, aki 2018. november 18-án lógatta szerelékét a Tiszába, a Verseghy parkkal szemben. Így már azt sem nehéz kitalálni, hogy a belvárosi Tisza-hídról örökítettem meg. Remélem, nem haragszik, hogy hét évvel később előveszem a róla (róluk) készült felvételt!

A fentiek alapján talán azt is gyanítják néhányan, hogy a blogSzolnokon, akár szolnoki témát illusztrálandó is, sokszor jelennek meg olyan fotók, amelyek nem a városban készültek. Bárhol járok a világban, azért is fotózok, mert hátha jól jön valamelyik kép egy szolnoki cikkhez. És a világba épp úgy belefér egy másik ország, mint Tiszavárkony határa, ahol 2023 májusában örökítettem meg - szerintem mási kis - ezt a virágzó mákföldet. És használtam is blogSzolnok cikkhez.

Szolnok fényképezése közben óhatatlan, hogy érdekességeket, összefüggéseket is keressen az ember. Számomra az egyik ilyen a "szolnoki fedeleskapuk", amelyekkel tele van a város, eredetük feldolgozatlan, a párhuzamokat más településeken még keresni kell. Poznanban láttam egy klassz posztert, amin az erkélykorlátaikat gyűjtötték össze. A "szolnoki fedeleskapukból" is lenne pár kiadványra való. Néha azért is kukkantok be a "fedeleskapuk" könyvtáramba, hogy emlékeztessem magam: sok 15 évre való téma van még ebben a városban.

Remélem, sok víz lefolyik még a Tiszán, miközben nyugodtam írhatom a blogSzolnokot. Amikor kételyeim támadnak, olyankor előveszek egy olyan képet Szolnokról, amin látszódnak a Tisza partján álló templomok. És ha már sokszor úgy tűnik, hogy a történelem ismételi önmagát, akkor megpróbálok abban bízni, hogy nem a rossz, hanem a jobb lapok kerülnek elő ismét. Például azok, amikor Szolnok egy elfogadó, befogadó, sokfelől érkezőknek otthont, megélhetést teremtő, növekvő, virágzó város volt, amire bő évszázaddal később is úgy lehet hivatkozni: "aranykor". Hátha nem ment még el ez a hajó!