Tükör a felnőtteknek

Vállalva akár a szentimentalizmust is, azt kell mondanom, február 19-én a szeretet, egymás elfogadása és tisztelete, no meg a remény költözött néhány órára a Szigligeti Színház nézőterére. Nem tudom, mikor hallottam ott utoljára olyan tapsvihart, mint akár a látássérültek, akár a Liget utcai otthon lakóinak produkciói után. És biztos vagyok abban is, hogy egy-egy iskola jelenetének sem csak az érintett szülők vagy iskolatársak tapsoltak, hiszen az kevés lett volna, hogy beleremegjen a nézőtér. Abban a három órában, amíg az idei Ádámok és Évák ünnepének tizenhárom produkcióját bemutatták, elképesztően jó volt szolnokinak lenni, sőt a színpadra lépőket nézve - csodálva - azt éreztem, van remény. A város egykori polgármesterének szavai jutottak eszembe: "Szolnok nem volt, hanem lesz".

Persze az idei jelenetek élvezetét nagyban segítette, hogy végre megszűnt az előadás közbeni nézőtéri járkálás, székcsapkodás, dumálás. Végre nem mutattak rossz példát azok a szülők, akiknek a csemetéje már túl volt a fellépésen, hanem illedelmesen megvárták a szünetet. Sőt, a nézőteret elnézve azt kell, mondanom: inkább az előadás végét. És azt is be kell vallani, hogy ezen az estén bemutatott produkciók mindegyike messze-messze túllépett az iskolás színvonalon, így egyik jelenet közben sem érezte kellemetlenül magát az ember. Pontosabban: nem volt olyan jelenet, amelyet nem élveztem volna, ne kötött volna le. Úgy ment el ez a három óra, hogy észre se vettem. Kalapemelés a diákok, az őket segítő vagy támogató tanárok és felnőttek, no meg a színház dolgozói előtt, akik mindezt lehetővé tették. Kár, hogy az egész olyan lett, mint a tiszavirág, egy estére szóló, egyszeri és megismételhetetlen, csak fotókon, videókon visszanézhető.

Nem tagadom, szívemhez közelálló volt az idei témaválasztás, hiszen Szolnok múltját kellett színpadra vinniük a csapatoknak. A legfrissebbek természetesen azok voltak, amelyeken érződött, hogy a segítő pedagógus szabadjára engedte a diákok kreativitását. A gépiparisok Az ember tragédiája adaptációja a Jubileumi téri Tanúhegy körül épp annyira volt bátor és szemtelen, mint tizenévesektől elvárható. A vargások Szobrok éjszakája zseniális ötleten - a város ismert szobrainak életre kelésén - alapult, amit szívesen néztem volna még egy darabig. A Verseghy 950-es lakása pedig nálam elvitte a "pálmát". A városrészeket megszemélyesítő srácok, akik ahelyett, hogy egyiküket feláldoznák, inkább összefognak, olyan üzenet volt, ami közben csak szégyellni tudtam magamat, és csak utólag remélem, hogy ezzel talán nem voltam egyedül. Visszagondolva az estére: szinte mindegyik jelenetben ott volt a srácok kezében a tükör, amit a felnőttek felé fordítottak.