Kitekintő'75: Államfők és miniszterek

Nem tehette egyszerűvé a 900 éves ünnepségek szervezését az a tény, hogy a Kádár-kor "fénykorában" nem túl gyakori kormány- és kormányfőváltások egyike éppen Szolnok jubileumi évének derekán következett be. Természetesen nem azért, mert választáson vagy a parlamentben bukott volna meg az addig működő miniszterelnök, hanem mert az 1967. április 14-e óta a Minisztertanács elnöki tisztségét betöltő Fock Jenő (1916-2001) körül 1975. május 15-ére fogyott el az a levegő, ami az 1968-as gazdasági reformok elkaszálása után kezdett ritkulni. Kádár János, minden bizonnyal a Szovjetunió legfelsőbb vezetésével egyeztetve, formálisan az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) legfőbb testülete (központi bizottság) mögé bújva úgy döntött, hogy Fock Jenőt Lázár György (1924-2014) váltsa a kormány élén. (Fotó: Fock Jenő - jobbról a harmadik - 1979-ben, már nem kormányfőként Szolnokon/VFMK)

A szocializmus idején és a 20. században is leghosszabb ideig (1975. május 15. - 1987. június 25.) regnáló kormányfő, akkor természetes módon nem egy teljesen új összetételű kormány élére került. Megtartotta például Benkei Andrást a belügyminisztérium élén, miként Czinege Lajos is maradhatott hadügyminiszter. Ez utóbbiról érdemes elmondani, hogy nemcsak karcagi volt, nemcsak az állampárt megyei első titkárként ténykedett 1957 és 1960 között, de Kádár-kor leghosszabb ideig (1960-1984) hivatalban lévő minisztere is egyben. Így honvédelmi miniszterként és egyben a megye országgyűlési képviselőjeként például ő avatta fel 1964 elején az elkészült belvárosi Tisza-hidat. Ám annak semmi nyoma, hogy a 900 éves jubileumhoz kapcsolódóan is tiszteletét tette volna a városban. (Fotó: Czinege Lajos - áll ? egy 1967-es szolnoki katonai rendezvényen/MTI)

Rajtuk kívül szintén a Lázár-kormány tagja maradt például Schulteisz Emil egészségügyi miniszter, és nem mellesleg Rödönyi Károly, közlekedés- és postaügyi miniszter (innen a ma is sokszor használt KPM kifejezés), aki bár alig két évig töltötte be a két kormányban ezt a posztot, 1975. július 13-án átvághatta a nemzetiszínű szalagot az elkészült új szolnoki pályaudvaron. Ugyancsak kormányfőkön átívelően dolgozhatott Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter, akinél biztos, hogy sokszor megfordultak a szolnoki beruházások kapcsán, ám annak nincs nyoma, hogy a jubileumi évben járt volna a városban. Azt hiszem, a jubileumi események szervezői leginkább azt bánták, hogy Lázár György csak majdnem két hónappal kinevezése után "cserélt" mezőgazdasági minisztert. Így a Szajolban született és a szolnoki közgében tanult Romány Pál (1929-2019) csak 1975. július 4-n foglalhatta el a bársonyszéket, amikor már elég nehéz lett volna az augusztus 20-ig tartó jubileumi évben hozzá méltó programot találni. (Fotó: Romány Pál - balra - a parlamentben/MTI)

Mondhatnánk, hogy "szerencsére" az államfői tisztségben 1975-ben nem volt változás, így Losonczi Pállal (1919-2005), az Elnöki Tanács elnökével jó előre lehetett számolni a 900 éves évfordulóra szervezett záróünnepségen, a Jubileumi téri emlékmű leleplezésén. Losonci Pál, egykori Kossuth-díjas TSZ elnök, 1960-tól mezőgazdasági miniszter, 1967-ben Dobi Istvánt követte a kvázi államfői székben, és több mint húsz éven keresztül viselte ezt az akkor inkább csak jelképes, protokolláris tisztséget. (Fotó: Losonczi Pál Szolnokon beszél 1975. augusztus 19-án/Néplap)

Bár közvetlen befolyással nem voltak Szolnokra és főleg nem az itteni jubileumi ünnepségekre, azért talán érdekes lehet felidézni, hogy kik is voltak 1975-ben a világpolitika legfontosabb szereplői, illetve Magyarország szövetségeseinek az első emberei. Az USA élén 1974. augusztus 9-e óta az a Gerald R. Ford állt, aki a mai napig az egyetlen olyan amerikai elnök, akit nem választottak erre a tisztségre. A republikánus szenátor Fordból előbb Nixon alelnöke lett, miután az 1972-ben megválasztott alelnök korrupciós vádak miatt távozni volt kénytelen, így amikor Richard Nixon is bukott, Ford került a Fehér Házba. Ugyanekkor a másik nagyhatalom élén az a Leonyid Brezsnyev állt 1964 óta, aki Hruscsov megpuccsolásával került a Kremlbe, és neve leginkább a pangással fonódott össze. A Szentszék élén VI. Pál regnált 1963 óta, míg az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) főtitkára az osztrák származású Kurt Waldheim volt 1972. január 1-je óta, aki majd Ausztria elnöke lesz a magyar rendszerváltás, a nyugati határok megnyitása idején. (Fotó: Brezsnyev Budapesten 1967-ben/Fortepan)

Ettől akkor persze még majdnem másfél évtizednyire voltunk, ám érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett baráti szocialista országok - hozzánk hasonlóan KGST és Varsói Szerződés tagok - élén, egy kivétellel ugyanazok az emberek álltak 1975-ben, mint majd 1989-ben is. A Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) 1971 óta Erick Honecker vezette az ottani állampárt élén. Az akkor még egy országnak számító Csehszlovákia élén az a Gustav Husak állt (Pozsonyban Huszák Ágoston néven született), aki 1968-ban farolt ki a helyi reformerek mögül, 1971-ben az állampárt főtitkára, 1975 májusától pedig államfő és a hadsereg főparancsnoka is lett egyben. Bulgáriát 1956 óta Todor Zsivkov irányította, aki így 1989-es bukásakor Kádárnál hosszabb ideig regnáló kommunista főtitkárként vonult be a történelembe. Románia élén 1965 óta Nicolae Ceausescu állt, aki 1975-ben még csak az első jelentősebb lépéseket tette az európai szocialista tábor legsötétebb diktatúrájának kiépítése felé. (Zsivkov, Ceausescu, Husak, Gorbacsov, Kádár, Jaruzelski, Honecker 1986-ban Budapesten/Fortepan)

A sort és ezt a kitekintőt két első emberrel zárnám, merthogy a maguk nemében mindketten kilógtak a sorból. Lengyelországot 1970 és 1980 között Edward Gierek irányította a Lengyel Egyesült Munkáspárt főtitkáraként, akit aztán az elvtársai nem csak megbuktattak, de felelőssé is tettek az 1980-81-es lengyel válságért, sőt börtönbe is zártak. Nem tartozott a "béketáborhoz" az amúgy szocialista szövetségi köztársaságot vezető Josip Broz Tito, de mint a szomszédos Jugoszlávia vezetője feltétlenül említést érdemel. Az ő "lazább" szocializmusa tette ugyanis lehetővé viszonylag sok magyarnak, hogy a hetvenes években Nyugatra távozzon, azaz disszidáljon. (Fotó: Szolnok, Jubileumi tér 1975/Fortepan)