„Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokról” – már, ahogy akkor a hírekben említeni illett őket – biztos, hogy mindenkinek, aki akkoriban már élt és gondolkodott, van egy-két személyes története. Mert bár a legénység tagjai egyedül nem hagyhatták el a kaszárnyákat, a tisztek és katonai járművek mindennapos látvány voltak a települések utcáin, a közutakon, a szántóföldeken, de azt hiszem, bárhol az országban.
A szolnokiaknak van egy nagy közös élményük a szovjet hadseregről. Huszonöt évvel ezelőtt, egy júniusi éjszakán robbanásokra riadt a város. És egy darabig nem is nagyon tudott visszaaludni, mert a robbanások elég sokáig tartottak, és bizony a Besenyszög felé vezető úton lévő szovjet laktanya felől hallatszottak. Hogy pontosan mi történt azon a kora nyári éjszakán, negyedszázad múltán sem lehet tudni, csak a korabeli szóbeszédeket idézhetjük fel.
Ezek szerint üzemanyagot akartak lopni szovjet katonák, hogy azt eladhassák a magyaroknak, de pechükre egy olyan járműből vételeztek, ami lőszerekkel volt megrakva. A lőszerek pedig elkezdtek berobbanni, és elindult egy hosszú „tűzijátékot” okozó láncreakció. A Vosztokon élők közül volt, aki állította, hogy az erkélyéről nézte a műsort, a laktanya közelében élők pedig letették az esküt, hogy a magyar tűzoltókat nem engedték be az orosz laktanyába, hiába veszélyeztették a fél várost az akciójukkal. Legendák szólnak a besenyszögi erdőbe teherautószám kihordott lőszerekről, és a helikopteren érkező, azonnal statáriálisan ítélkező parancsnokról.
A hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg viselt dolgairól 1989-ig hivatalosan nem is nagyon lehetett hallani. Feltűntek az állami ünnepeken, olykor besegítettek a „munka frontján” – 25 évnél fiatalabban számára érthetetlen fogalom -, néha úttörőket látogattak, de hogy miként éltek, tettek-e olykor rossz fát a tűzre, arról a hírek sosem szóltak. Volt viszont mindenkinek olyan ismerőse, aki összeakadt velük, és így születtek a legendák.
Vezetni nem tudó, tizenéves kiskatona, a brutális méretű teherautóval letarolja a magyar Zsiguli hátulját. Aztán persze nemcsak a javításról gondoskodnak, de két hordó benzint is letesznek a károsult család udvarán. Vodkára szomjazó harckocsizók, akik tankkal néztek be a magyar kocsmába, ahol ingyen köröket engedélyezett nekik a kocsmáros. A hetvenes években a földeken hagymát szedő szovjet katonák parancsnokai megrendelésre orosz színes televíziókkal árasztották el az alföldi falut, ami akkoriban még olyan nagy csoda volt, hogy a pesti rokonok is azt bámulták. Az utakon nem nagyon tartották be a szabályokat, és ha feltűnt egy khakiszínű, apró fekete rendszámos járgány, jobb volt lehúzódni.
A szolnoki utakon is, ahol elég sűrűn felbukkantak a szovjet katonai járművek, hiszen négy laktanyájuk volt a városban. A legkisebb a József Attila és a Százados út sarkán, az egykori csendőrlaktanyában. A legnagyobb – saját lakóteleppel, művelődési házzal, iskolával – a Besenyszög felé vezető Mester utca mellett. Egy közepes méretű, de ugyancsak saját lakóteleppel, sőt úszómedencével is rendelkező a Városmajor úton, ott, ahol ma a városi rendőrkapitányság is áll. A negyedik objektum pedig egy katonai kórház volt ugyancsak a Városmajor úton, a mai lakópark helyén.
Hogy az utolsó szovjet katona mikor hagyta el Szolnokot, nem tudom. Az biztos, hogy ennek 1991. június 19-e előtt kellett megtörténnie. Ekkor lépte át ugyanis az akkori magyar-szovjet határt Záhonynál Viktor Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka, aki hivatalosan az utolsó hazánkban állomásozó szovjet katona volt. A csapatok kivonása már 1989. április 25-én – tehát bő egy évvel az első szabad választás előtt – megindult, bő két évig tartott. Először még csak az itt állomásozó csapatok létszámának csökkentéséről beszéltek, 1990. március 10-e után – amikor az utolsó állampárti kormány és a Szovjetunió külügyminiszterei aláírták a megállapodást – azonban már teljes kivonásról. Ami nem volt kis munka, hiszen 1956 és 1989 között, 60-100 ezer szovjet katona állomásozott állandóan Magyarországban. Aki abban a két évben járt a szolnoki vasútállomáson, az nagy eséllyel láthatott hadianyaggal és katonákkal megrakott vonatokat áthaladni, hiszen ne feledjük, a csapatkivonásból a MÁV-nak mintegy 1 milliárd forintos forgalma származott.
Húsz évvel ezelőtt, június utolsó szombatján az akkor már nem létező Lenin-szobor helyén, a Táncsics utca végén álltunk. Előttünk színpad, rajta fellépők, akikkel azt ünnepeltük, hogy évtizedek után végre nincsenek idegen csapatok az országban. Aztán még a következő években is voltak ilyen emlékező bulik, amik szép lassan elkoptak. Talán mert megszoktuk, hogy nincsenek az országban külföldi katonák.
(A fotók az MTI archívumából valók.)
