Bár a blogSzolnokot a szó hagyományos értelmében sajtóterméknek tekintem – hiszen nyilvántartásba vett, engedéllyel rendelkező kiadvány –, így magamat egyik tanult szakmám művelőjének, azaz újságírónak is tartom, abban a rendkívül kiváltságos helyzetben vagyok, hogy sem korábban, sem az elmúlt két évben nem hívnak meg a városi sajtónapi ünnepségekre. Oda meg ugye nem megye az ember, ahová nem hívják. Így viszont csak közvetve láthattam, hogy a március 15-éhez kapcsolódó helyi rendezvényen lassan több volt a fellépő, a helyi politikusnak tűnő személy és a hivatalnok, mint a szerintem kifejezetten szép és fontos újságírói szakma gyakorlója. Persze az is lehet, hogy másokat is kiszelektáltak, vagy volt, aki dolgozott (tudósított, híreket mondott), bár ha elkezdek utánaszámolni, hányan művelhetik még ezt a szakmát ebben a városban, akkor még az is lehet: túl sok széket tettek be a szolnoki városháza dísztermébe.

Nem a nosztalgia mondatja velem, de azért talán érdemes felidézni, hogy volt olyan időszak, amikor Szolnokon, a megyei napilapnál több tollforgató, fotós, tördelő és szerkesztőségi munkatárs dolgozott, mint ma néhány nagyobb és befolyásos budapesti online szerkesztőségben. Igaz, akkoriban a megyei napilapért – azaz a fentebb dolgozók munkájáért – többen fizettek minden reggel, mint amennyien ma Szolnokon laknak. Sőt, olyan évekre is emlékezhetünk, amikor Szolnokon, a megyei napilap mellett kettő vagy három helyi heti-, kéthetilap is megjelent, miközben nemcsak a Magyar Távirati Irodának (MTI) volt telepített tudósítója, de a legnagyobb országos lapok is fő- vagy félállású, netán rendszeres külsős újságírókat „tartottak” a városban. De idézhetnék olyan éveket is, amikor a még vállalható városi tévé mellett majdnem alternatív helyi televízió is szárnyra kapott, amikor a Magyar Rádiónak nemcsak romos épülete, de több fős stúdiója volt a városban, hogy a három valóban Szolnokon szerkesztett helyi rádió időszakáról már nem is beszéljek. A fentiek persze nem egy időben, de a rendszerváltás követően, azaz nem a diktatúrában, hanem a demokráciában voltak jellemzőek Szolnokra.

Bár gyakorló boomer vagyok, azért azt én is tudom, hogy az elmúlt negyedszázadban alaposan megváltozott a technológia, hiszen a világháló, a közösségi oldalak, a megosztási lehetőségek, a podcastek, az ezek nyomában átalakuló „fogyasztói” szokások alapjaiban alakították át a sajtó működését. Nem vagyok naiv, pontosan látom, hogy erre az átalakulásara milyen remekül rá tudott ülni a világban, az országban és helyben is a hatalom, amelynek nem tájékoztatásra, csak propagandára, nem az emberek, hanem a saját igazságára van szükség. Mindezek pedig nemcsak az újságírást züllesztették le – legyenek rádiósok, tévések, online sajtósok vagy éppen bloggerek –, de vele párhuzamosan vagy talán beelőzve a fogyasztókat – olvasókat, nézőket, hallgatókat – is. Mert tévedés, hogy itt csak az újságírók lettek „hülyék és kurvák”. Az „olvasók” többsége ma már képtelen megkülönböztetni a véleményt a hírtől, az objektív tájékoztatást a szubjektív írástól, miközben azzal a Kádár-kori kövülettel a fejében él, hogy amit a saját eszközén – ma már nem rádió, tévé, hanem számítógép vagy okostelefon – elé tesznek, az az igazsága, az úgy van, mert „bemondta az internet”.

Az újságíró szakma lényege lassan kétszáz éve változatlan: hazudni pedig nem szabad, hallgattassék meg a másik fél, egy forrás nem forrás, a hírt és a véleményt egyértelműen el kell különíteni, a kíváncsiság művészete, a sajtó az ötödik hatalmi ág, mert a választók helyett kérdez. Az elmúlt két évszázadban csak az újságírói munka eredményét továbbító, terjesztő eszközök változtak meg. És arról nem (csak) a sajtómunkások tehetnek, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben letértünk arról az útról, amiben a tájékozottság tett valakit magabiztossá, és nem a vélemény hangos és sűrű hangoztatása, az ellenvélemény embertelen legázolása.

Vallom, hogy miként egy demokratikus ország nem létezhet szabad, független, jól képzett és megfizetett újságírókból álló szerkesztőségek nélkül, úgy egy város sem. Egyszerűen azért, mert a jól működő sajtó megmutathatja a valóságot, segíthet a megfelelő döntések meghozatalában, és megakadályozhatja például a szerencselovagok tündöklését, a gyilkos üzemek telepítését, a közpénzek büntetlen elherdálását, a hatalomtól megrészegültek hazugságainak terjesztését. A sokszínű, szabad és objektív városi sajtó nélkül épp úgy koszos egy város, mint utcaseprők és kukások nélkül, élhetetlen és rosszkedvű, mint kulturális intézmények nélkül, sötét és sivár, mint fények, növények és vizek nélkül. Még akkor is, ha olykor ünnepeljük, és maradék képviselőit vállon veregetjük.