E fotográfia helyszínét – alig hat évtizeddel a készítése után – már csak a kép jobb oldalán, a teherautó mögött feltűnő társasház árulhatja el. Az ott ugyanis a szolnoki Kossuth tér 5-ös és 6-os – illetve a Hubay út egykori 1-es – számú telkén álló társasház, amit a Szolnok megyei Tanács Tervezővállalata kollektívájának elképzelései alapján építettek, és 1962 végén adtak át. Ez egyben kijelöli a fotózás lehetséges első időpontját is, hiszen az a jellegzetes homlokzatú, földszintjén a Múzeum étteremnek helyet adó társasház – az erkélyeken kint álldogáló lakóival – először csak az 1963-as május elsejét láthatta. Azt gondolom, hogy nem is készülhetett máskor ez a fotó, hiszen a bal szélén még áll az akkori Ságvári – ma Boldog Sándor István – körutat kettészelő, az előző század elején épült szecessziós Kereskedelmi Bank oldala, amit e felvonulást követő évben bontottak el.

Azt hiszem, a deresebb halántékúak számára, személyes emlékeik miatt az is egyértelmű, hogy a várost akkor még átszelő 4-es főúton csak valamelyik május elsején készülhetett ilyen fotó. A „Munka ünnepén” volt ugyanis szokás olyan „színpompás” felvonulásokat rendezni, ahol a város üzemei, intézményei és sportegyesületei szervezetten, rendezett sorokban vagy koreografált produkciókkal elvonultak el a városháza – akkor tanácsháza – elé ácsolt tribün előtt, hogy útjuk majd a Tiszaligetben érjen véget. A megörökített teherautó platóján valamelyik sportegyesület – de az is lehet, hogy középiskola – tornadresszbe öltözött fiataljai láthatóak egy életét kockáztató edzővel vagy testnevelővel. A fotózáskor már ugyancsak álló, a Magyar utcát lezáró társasház előtt megörökített jármű néhány pillanattal később már a dísztribün előtt volt, ahol minden bizonnyal sokat próbált gyakorlatokat is bemutattak a fiatalok. Talán még azt a párhuzamos korlátot is használva, ami a plató elején látható.

Nem tudom, mit gondolhatott a felvonulásról és a sportolók szállításáról a VB 83-30 forgalmirendszámú Csepel D-705-ös teherautó volánját markoló sofőr, de szerintem igencsak pánikolt, le ne zuhanjon valaki mögüle. Még akkor is, ha nem jószántából szegte meg a közlekedési szabályokat. Ugyanakkor azt is képzelem, hogy egy boldog gépkocsivezető lehetett az illető, hiszen egy viszonylag új, akkoriban valóban korszerű, a világ több tájára exportált vontató kormányánál ülhetett. A Csepel járműgyár egyik legsikeresebb modelljét – a sofőrök által leginkább Kázmérnak becézett D-705-öst – 1958-tól gyártották, így a minden bizonnyal a helyi AKÖV (Autóközlekedési Vállalat) flottájába tartozó példány is legfeljebb öt éves lehetett, amikor valaki megörökítette.

Az éppen csak a mobilizáció útjára lépő Szolnokon szerintem legalább annyian bámulták ezt a nyergesvontatót, mint a platóján egyensúlyozó lányokat, hiszen akkoriban azért még kevés futott ezekből az utakon. Gyerekként bő évtizeddel később is csodáltam ezeket, leginkább a hátrafelé nyíló ajtók, meg a kicsit durcás szájtartásra emlékeztető hűtőrács miatt. Azt csak nem rég fejtettem meg, hogy a vezetőfülke tetején lévő háromszög a szemből érkezőket figyelmeztette arra, hogy hosszú, pótkocsis szerelvénnyel lesz dolguk. Emlékeim szerint a nyolcvanas évekre nemcsak a felvonulásokról, de a hétköznapokból is kikoptak ezek a Magyarországon gyártott, sok tekintetben a magyar mérnökök találékonyságát dicsérő teherautók, amiket a szocialista internacionalizmus meg a KGST oltárán áldoztunk fel.

(Ha bárkinek van valami információja az 1963-as, szolnoki május elsejéről vagy akár erről a gyönyörű Csepelről, ne tartsa magában!)