Néhány visszaemlékezést már most rögzítenék. Hatvan felé járó hölgy mesélte – akivel korábban soha sem beszéltünk politikáról –, hogy a választás éjszakáján a barátaival kimentek a szolnoki Kossuth térre ünnepelni, és a legnagyobb élménye az volt, amikor örömükben síró fiatalokat látott. Majd hozzátette: nem lányokat, hanem fiúkat. A mi családunkban is volt olyan huszonéves, aki ugyanazon az éjszakán, a bukott miniszterelnök – a szavazatok 55%-os feldolgozottságnál – elmondott beszéde után, a budapesti forgatagból zokogva telefonált, hogy „ezt nem hiszi el”. Meg olyan is, aki később vallotta be, hogy miközben laptopján követte az eredményeket és az eseményeket, folytak a könnyei. Nem a bukást siratva.

Az elmúlt hetekben is milyen sokan – leendő miniszterek, évek óta megalázott újságírók, színészek – írták le a közösségi média különböző bugyraiban, hogy mikor, miért vagy éppen hányszor eredtek el a könnyeik. Nem félelmükben, elkeseredettségükben, dühükben, tehetetlenségükben, hanem talán sok év vagy hónap feszültségét kiengedve. Negyven-ötvenpluszos fehér férfiak, akiknek a magyar hagyomány szerint soha nem szabad sírni, mert az a gyengeség, a legyőzhetőség jele, nekik az infarktusig vagy az agyvérzésig kell belül cipelniük az érzelmeiket. Vagy kellett? Ebben is új korszak jön?

Nincs kétségem afelől, hogy a legtöbb könnyet az új országgyűlés alakuló ülése hozott elő meglett férfiakból is. Egy esemény, ami ebben formájában, Magyarország eddigi történetének ismeretében valahol a hihetetlen és a példátlan határán lebeg. Szerintem senki nem gondolta volna hónapokkal ezelőtt, hogy egy ilyen protokolláris, évtizedek óta unalmas politikai esemény ennyire felemelő és könnyfakasztó is lehet. Sokan valahogy úgy fognak emlékezni 2026. május 9-ére, mint április 12-ének éjszakájára, vagy a gyerekük születésének pillanataira, netán a 2000-es olimpiai vízilabdadöntőre. Örökre és mindig könnyesen. Talán ez is mutatja, hogy nem normális országban éltünk. És messze még a gyógyulás.

Nem tagadom, miért is tenném: rázkódva zokogtam, amikor a parlamenti patkóban a tamburás gyerekek rázendítettek a Zöld a mezőre. És ez azóta is így van, bárhol bukkannak fel felvételek azokról a pillanatokról. És látom, hányan kommentelik ezek alá, hogy folynak a könnyeik. Mindenki tudja a sajátjairól, miért. Nekem azért, mert több mint fél évszázados tudatom egyetlen olyan pillanatot sem tud felidézni, amikor csak halványan is felmerült volna az agyamban, hogy a parlamenti patkó közepén ez az én életemben még megtörténhet.

Pedig – cikkel igazolhatnám –, már a kilencvenes évek közepén azt kívántam, legyen roma főpolgármestere Budapestnek, de ezért, mert az ország legnagyobb kisebbsége felemelkedik, tanul, polgárosodik, miként Amerikában is megtörtént korábban hátrányból indulókkal. Az elmúlt három és fél évtizedet ezen a téren elvesztegettük, hagytuk, hogy a mindenkor kormányon lévők elhazudják, ellopják a kisebbség felemelésének lehetőségeit, sokszor azoknak a vezetőknek az aktív közreműködésével, akiknek éppen a kisebbség képviselete és felemelése lett volna a dolguk. Rendkívül szomorú voltam, amikor pár nappal a voksolás után, az alakuló ülés tervezésénél az hangzott el, hogy csak a Himnuszt és a Székely himnuszt éneklik majd el. Tanúim vannak rá, hogy már akkor is azt mondtam, az Örömódának és a kvázi cigányhimnusznak is ott kellene lennie. És végül így lett.

Én meg sírtam. Mert nekem ezek a pillanatok jelezték legmélyebben, hogy valami tényleg történt, hogy talán most elkezdődik valami más, és van még némi esélyem, hogy egy normálisan működő Magyarországot is lássak. Én ezt nem szeretném elfelejteni. De talán mások is megjegyzik, hogy ez elmúlt egy hónapban mikor és miért sírtak. Fontos emlék lesz a nehéz pillanatokban. És felemelő személyes történet, amikor az unokák majd körbe állnak, vagy az ágyakon ugrálnak…