Mi csak nyugodtan ebédelni szerettünk volna. Az egyik kedvelt szolnoki pizzériában, vasárnap kora délután. Nem voltunk ezzel egyedül. Három-négy asztalnál kisebb-nagyobb társaságok rendeltek, halkan beszélgettek, de szerintem egyetlen asztalnál sem tudták, hogy szomszédjukban miről folyik a diskurzus. Nekem így lenne természetes. Másoknak nem. Ők úgy gondolják, hogy az étterem közepén helyénvaló a mobiltelefont kihangosítva, vízszintesen a száj elé emelve – talán az agyat károsító sugárzást lehet így megelőzni –, olyan hangosan beszélni a vonal túlvégén lévővel, mintha a hangerő tolná át az információt. Így mindenki megtudhatta, hogy a vendégtárs mennyire szereti drága testvérét, akivel szívesebben jött volna ebédelni, mint – az egyébként az asztal túloldalán ülő, hasonló módon telefonozó – feleségével, ám a drága testvér éppen wellnessben volt, feltételezem, hasonlóan boldogítva az ottaniakat, akik azt is láthattál, hallhatták, hogy a mi vendégtársunk mit evett, merthogy megtehette. Miként a telefonos produkciót is, hiszen nem szóltunk érte se mi, se a pincérek.

Csak végig akartam autóval menni a szolnoki Madách utcán. Ott én is gyakran bringázom, és tudom, a parkoló autók miatt egy kerékpáros és egy mozgó kocsi már nem fér el egymás mellett. Ezért ha ott tekerek, és hallom, hogy autó jön mögöttem, igyekszem a parkoló járművek közé vagy az utcatorkolatokba behúzódni, hogy ne tartsak fel másokat. De hát nem vagyunk egyformák. Szürkületben, világítás nélkül, mindenféle KRESZ-előírást áthágva jobb a szűk utca közepén, vagy a két széle között kacsázva, szándékosan lassan tekerni – vagy önkéntes rendőrt játszani –, mintsem egy autóst elengedni. Aki volt olyan paraszt, hogy villantott egyet, így megláthatta, hogy a gondos apuka előtt egy gyerek tekert hasonlóan lámpa, sisak vagy mellény nélkül. De legalább az öntudatos apukának állt feljebb, ezzel is példát mutatva.

Van annak bármi jelentősége, amikor a tavaszi napsütésben járdán sétálva, azt hallod magad mögött, hogy valaki üvölt, „utat-utat”, miközben rollerével még dudál is, és amikor az utolsó pillanatban elrántod a legalább 30-40 kilométeres sebességgel repesztő srác elől a családodat, még el is küld melegebb éghajlatra. Persze megértem, ha nagyon kellett pisilnie. Netán görcsöt kapott a keze, és nem tudott fékezni. Esetleg rosszul látott, és nem vette észre sem a mellettünk futó kerékpárutat, sem az autóutat. De azért belegondoltam, milyen lett volna, ha csak egy pillanattal később ugrunk félre, ha rossz irányba lépünk, és az a hetven-nyolcvan kilós test a fenti sebességgel telibe trafál. Minden jót kívántam a sisak nélkül száguldó fiatalembernek!

Nehéz időket élünk. Mindenki ideges, mással van baja, mást hibáztat. Én is. Mert azért mégsem tudom magamat hibáztatni, hogy lassan nem lehet Szolnokon anélkül végigmenni, hogy ne fussunk össze utcai szeméttárolókat vagy utcára kihúzott háztartási kukákat áttúrókkal. Tudom, nem vagyunk egyformák, és az én szociális érzékenységemmel lehet a gond, mert szerintem ez a tevékenység semmire sem megoldás, és senkinek sem jó, és szerintem senki sem szeretné, ha a lakásában, a mosogatója alatti szemetesben turkálnának idegenek. De tűrni kell. Ahogy azt is, hogy lassan nincs a városban egyetlen lezárt tetejű szeméttároló sem.

Nehezek ezek a hetek. Idegesebbek vagyunk. Könnyebben ugrunk. De hátha megnyugvást hoz az új tavasz!