A Szolnoki Művésztelepen alkotó Szabó György, Munkácsy-díjas szobrász- és éremművésznek évtizedek óta épül egy különleges gyűjteménye, amit olykor az otthonában vele diskurálók is láthattak, hogy aztán szinte legendákat meséljenek róla. Az Agóra bejárata előtt 2014 óta álló Curriculum Vitae szobrot is megálmodó művész régi íróeszközöket, tollakat, töltőtollakat, tollhegyeket, ceruzákat és mindezekhez kapcsolódó dobozokat illetve ma már szinte ismeretlen eszközöket – például spongyát – gyűjt aprólékos gondossággal. Szenvedélyét jól illusztrálják a Damjanich múzeum időszaki kiállítótermében május végén megnyílt Scripta manent – Az írás megmarad című tárlaton látható, faliképpé varázsolt íróeszköz-összeállításai, illetve olyan kisebb-nagyobb tárgyai, amiről sokunknak talán már eszébe se jutna, hogy egykor a szövegek rögzítésének eszközei voltak. Nincs kétségem afelől, hogy Szabó György íróeszköz-kollekciója Szolnok egyik legkülönlegesebb magángyűjteménye, amit valami módon óvni kellene, nehogy Kardos Tamás fotótechnikai tárgyainak a sorsára jussanak.

Szabó György évtizedek óta épülő gyűjteményének jókora szelete július végéig látható a szolnoki múzeum Kossuth téri épületében egy igazán kreatív, de láthatóan a pénztelenséggel küzdő kiállításon. Le a kalappal a múzeum kollektívája előtt, akik ezt a különleges íróeszköz-gyűjteményt az írásbeliség fejlődésére felfűzve, ugyanakkor Szolnok történetébe ágyazva igyekeznek a lehető legérdekesebben elmesélni. Nálam egész biztosan célt értek, hiszen eddig soha nem gondoltam bele, hogy micsoda utat járt be a középkortól Európa az írásbeliség terén, és milyen technikai találmányok kellettek ahhoz, hogy ma lényegében mindenki otthona, táskája, de még az autója is tele legyen praktikusan használható íróeszközökkel. A látottak alapján megkockáztatom, a 19. században legalább olyan fontos és szinte mindenkit érintő fejlődés zajlott az íróeszközök területén, mint az elmúlt évtizedben az okostelefonok esetében. Egy-egy jól működő, kezdetben megfizethetetlenül drága, aztán szinte mindenki által megvásárolható toll a maga idejében legalább olyan csoda lehetett, mint 2010 óta egy almás telefon.

Ugyanakkor, hosszú idő után ez az egyik legszolnokibb időszaki kiállítás a Damjanich múzeumban. Merthogy az íróeszközök fejlődését és használatát szolnoki iratok, múzeumi kincsek szemléltetik a magyarázó tablók és a tárgyak között. De olyan iratok, amelyeket az embernek kedve lenne alaposabban is nézegetni és megismerni, hiszen például a 18. század közepéről származó, a nagytemplom építéséhez kapcsolódó dokumentum pont olyan kuriózum, mint a város történetének 19. századig vezetett leírása. A Szolnok Városi Múzeum- és Könyvtáregylet tagdíj-nyilvántartója pedig olyan írott forrásunk, aminek minden lapja Szolnokról, a háború előtti szolnokiakról mesél. A Pár Nándor hagyatékából ide került, 1990-es, Tisza-parti rendezési terv – vízi színpaddal, gyaloghíddal – pedig olyan helytörténeti kincs, amit szerintem mindenkinek látni kellene, aki csak egy picit is érdeklődik Szolnok közelmúltja iránt. Tollaktól és tollhegyektől függetlenül.

A Szabó György gyűjteménye által inspirált Scripta manent – Az írás megmarad című kiállítás egyetlen, de óriási, ugyanakkor nem a múzeum és a „kurátorok” számlájára írható hibája, a látható pénztelenség. Nincs kétségem afelől, hogy ebben az esetben is a semmiből hozták ki a legtöbbet. Mert, ha csak párszázezer forint van a kasszában, akkor biztos, hogy zseniális múzeumpedagógiai asztal kerül a kiállítótérbe, ahol esetleg a lúdtoll-lal írás vagy a kalamárisba mártogatás is kipróbálható, netán a parádés magyarázó tablókat érzékletes fotók egészítik ki az íróeszközök technikai átalakulásáról. Abban is biztos vagyok, hogyha nem ilyen körülmények között kell ezt a kiállítást megcsinálni, akkor akár írószergyártók vagy nagykereskedők is meggyőzhetők lettek volna az együttműködésről, merthát, akit csak egy picit is lázba tud hozni egy ceruza vagy egy füzet illata, egy jó tapintású és szépen fogó toll, az egy ilyen kiállítás után boldogan vásárolna is.

Miközben sok látogatót kívánok, tényleg csak abban reménykedem, hogy az ehhez a kiállításhoz felhalmozott tudás egyszer kicsit gazdagabb és jobban menedzselt időkben még elővehető lesz. És vagy összeáll egy Szolnokról utaztatható, hasonló tematikájú nagykiállítás, vagy esetleg létrejön a városban egy írástörténeti kiállítóhely, netán múzeum, ami tényleg kuriózum és turistamágnes lehetne. Mert az írás nemcsak megmarad, de valamilyen formában lesz a jövőben is, ahonnan egyre érdekesebb lesz a ceruzák, tintatartók és tollhegyek világára visszatekinteni.