A jó karikatúra legfőbb ismérve, hogy nem romlik meg, azaz az idő múlásával sem veszít mondanivalójából. Azt gondolhatnánk, hogy politikai karikatúrák esetében ez szinte lehetetlen, hiszen azok a hírek is gyorsan elvesztik aktualitásukat, amelyek „ceruzáért” küldik az alkotóikat, ráadásul a napi hírek nélkül talán már a belőlük, róluk, miattuk született rajzok sem érthetők. A HVG-nél immár hosszú évtizedek óta alkotó, leginkább becenevéből lett márkanevén ismert Marabu legújabb kötete azonban épp azt bizonyítja, hogy a jó karikatúránál már pár év múlva sem kell emlékezni az eredeti, a kiváltó hírre, mert abban az aprócska rajzban időtállóan benne lehet az is, meg annak minden fonáksága is.

A Fék-Nyúz című, a Zsebre tett országtól a lázadó országig alcímű, Tóta W. Árpád publicista bevezetőivel megjelentetett kötetről azt a legnehezebb eldönteni, hogy pontosan mi is ez. Merthogy nem egyszerűen csak Marabu 2022 óta a HVG-ben és a hvg.hu-n megjelent képei és sorozatai, az egészen biztos. Az egyik megfejtésem, hogy egyfajta napló, ami lényegében két országgyűlési választás között örökíti meg, hogy hol és hogyan élünk. Marabu naplója, de nem az ő életéről, hanem Magyarország, azaz a mi hétköznapjairól. Ugyanakkor forgathatom képregényként is, aminek sztorija 2022 áprilisában kezdődik, és majdnem négy évvel később ér véget, szereplői pedig mi és mindazok, akiket az ország jobbítására a nyakunkba ültettünk. Ha Amerikában élnénk, lehet, hogy már forogna belőle egy Fék-Nyúz kapitány című élőszereplős vagy animációs mozifilm. Persze a legfájóbb, ha azt mondjuk, hogy ez bizony az elmúlt négy évünk emlékkönyve, amibe Marabu bejegyezte mindazt az alávalóságot, amikre visszatekintve mindig emlékeznünk kellene, hogy ne ismétlődhessenek meg.

És mindez nem vicc, nem térdcsapkodásra ösztönző, felhőtlen humor.

Inkább megdöbbentő. Egyrészt, mert nagyon sok olyan sztorira is emlékeztetnek ezek a jellegzetesen marabus rajzok, amelyek akkoriban már sokaknál kiverték a biztosítékot, és azt hittük, lejjebb nincs, aztán volt, és annyi, hogy többségét talán már fel se tudnánk idézni. De Marabu a rajzaival segít. Másrészt szívfacsaró, hogy alig pár héttel a sztori vége után „olvasva” is nehéz elhinni, hogy tényleg így és ebben éltünk. Harmadrészt szívmelengető, hogy volt és túlélt az a fajta sajtó, amelyik legalább az ilyen kis „szúnyogcsípések” révén végig az élő lelkiismeretünk maradt. Negyedrészt pedig hideg kirázós, mert ez a kötet nem a legiutóbbi választás után jelent meg, ezek a képek nem utólag lettek bátrak és okosak. Persze, vagyis inkább szerencsére, azt már soha nem fogom megtudni, hogy milyen lett volna április 12-e után forgatni, ha kapunk még újabb négy, ugyanilyen rajzokat szülő évet.

A jó politikai karikatúra a politikai újságírás egyik legnagyobb művészete. Nemcsak azért, mert töredéknyi felületen kell annyi mindent elmesélnie, mint amit az újságírók oldalakon keresztül képesek csak kifejteni. Ráadásul az újságkészítésnek az a szegmense is, ami a legnagyobb kreativitást és tudást követeli az újságok fogyasztóitól. Ami szinte lehetetlen az olvasók képzése és nevelése nélkül, és amiben Marabu professzor úr már legalább harminc éve aktívan részt vesz. Sokunk a Ludas Matyin alapozta meg tudását, aminek egykori számait ma lapozgatva parádésan megmutatják, milyen az időtálló és milyen a megjelenés pillanatában már jelentőségét vesztő, azaz az aktuális politikának nem görbe tükröt tartó selejtkarikatúra. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy az elmúlt 16 évből egyetlen kormánypárti vagy a kormány bonyolult polipján keresztül táplált sajtótermékből sem lehet valami hasonlót kiállítani. Ami pont annyira figyelmeztető, mint Marabu újabb kötetbe rendezett rajzai.

Marabu! Ugye már dolgozol a következő köteten? Mert lesz. Csak mai reményeink szerint kevésbé fájdalmas.