Muszáj kiállítás

Tessék egymást becsapni, és azt hazudni, hogy Jász-Nagykun-Szolnok vármegye megalapításának 150. évfordulójára e közigazgatási egység „legnagyobb” múzeumában, a 21. században is vállalható, bármilyen közösségi cél és szakmai koncepció mentén létrehozott kiállítás született! Csapják be magukat, a fenntartókat és az adófizetőket az elcipelt iskoláscsoportokból kreált „kimagasló” látogatószámokkal, és majd, amikor a 150 éves évfordulóról szóló dicshimnuszok születnek, lapogassák egymás hátát, hogy a „…Szolnok város székhellyel egy megye kerekíttessék ki…” című időszaki kiállítás a Damjanich János Múzeumban milyen nagyszerűen sikerül! Tegyék ki a pipákat! De én ehhez nem asszisztálok. Mert szerintem ez a kiállítás vállalhatatlan.

Félreértés ne essék, nem a nyáron kiállítást összeállító, berendező és megnyitó múzeumi dolgozókat és levéltári munkatársakat bántanám! Minden tiszteletem az övék, mert úgy gondolom, az adott körülmények között minden megtettek, hogy a Damjanich Múzeum időszaki kiállítási terme augusztus eleje és október 11-e között ne maradjon üresen. Bár lehet, hogy mindenki jobban járt volna. Nem kell velem egyetérteni, sőt, lehet vitatkozni, de ha van bárki a múzeumban vagy a levéltárban, aki azt mondja, hogy ez a kiállítás így rendben van, vállalható, akkor nagyon-nagyon mást gondolunk a 21. századi múzeumi munkáról, kiállítástechnológiáról, a közgyűjtemények helyi identitást formáló funkciójáról. És azokkal is nehezen szállok vitába, akik azzal próbálják ezt a szégyent védeni, hogy ennyi pénzből, ekkora támogatás mellett, ilyen fizetések mentén ennyi születhet. Azzal pedig ne is próbálkozzon nálam senki, hogy mindent az elmúlt évekre fog! Tessék máshol körülnézni!

Nevessenek ki, de két órát töltöttem – természetesen egyedül, pedig vasárnap délelőtt voltam – a Jász-Nagykun-Szolnok vármegye 150 éve alcímet viselő kiállításban. Mert az utolsó betűt is elolvastam. Már, ahol volt. Az utolsó tárgyat is megnéztem, pedig több esetében nem nagyon értettem, miért is van ott. Könyörgöm, hogy lehet a 21. században olyan kiállítást csinálni, aminél az összes nézői interaktivitás az olvasás, a nézés és a körbesétálás? Komolyan gondolja valaki, hogy ennyi szöveg az átlaglátogató számára befogadható? Senki nem szégyelli magát a rozoga dohányzóasztalra helyezett lapostévé miatt, amin olyan videók és képek futnak, amelyek koncepciója legfeljebb az lehetne, hogy „ezeket találtuk”? És egyáltalán: mi ennek a kiállításnak a koncepciója, vezérfonala? A „muszáj vármegyénk” közigazgatásának alakulása? Akkor, hol van az utolsó 40 év? És ehhez mi köze a kiállított tárgyaknak, képeknek? Nem vagyok szakember, mindenben csak a hibát keresem, de valaki árulja már el, hogy a kipipáláson kívül itt mi volt a cél, az üzenet? A muszáj?

Aki megnézi ezt a kiállítást, nem nagyon fog képet kapni arról – főleg vizuálisan –, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye 150 évvel ezelőtt milyen részekből, településekből jött létre, majd azóta területe, elnevezése, közigazgatási beosztása miként alakult. No térkép! Az oda tévedő látogató ezt az egész megyeszületést majd fejlődést – a közigazgatásit sem – nem fogja tudni elhelyezni semmiféle történelmi kontextusban, mert egy nyamvadt idővonalat vagy kitekintést nem kap. Nem lesz szó a megyét alkotó településekről éppúgy, mint az elmúlt 150 év csúcs- vagy meghatározó vezetőinek többségéről, a nagy történelmi viharok megyei leképeződéséről – egy két kósza plakát vagy fotó kivételével –, mert ez nem kiállítás, hanem a talált tárgyak kipakolása. Poros, elavult, cél nélküli letudása valaminek.

Tudom, hogy nem lehet mindig a maximumot nyújtani. Összekötött kézzel, zsákban ugrálni lehetetlen. A külső körülmények, a pénzügyi nehézségek sem segítenek. Mindent megértenék én, ha nem mindig ide lyukadnánk ki. Sértődjön meg mindenki vagy bárki, de akkor járnánk a legjobban – leginkább a jövő múzeumlátogatói miatt –, ha úgy tekintenénk erre a vállalhatatlan eredményre, hogy ez bukás, aminek következményei lesznek, és új fejezet nyílhat a Damjanich János Múzeum működésében. Mert ez így nem mehet tovább!


