A szolnoki Széchenyi városrész történetének elmesélését talán érdemes a város lakótelepeinek számbavételével kezdeni. De mit tekinthetünk lakótelepnek? Azokat a nagyjából jól behatárolható időszakban, valamilyen központi vagy központilag jóváhagyott városrendezési terv mentén épített, többé-kevésbé egységes tervek – homlokzat, arculat, elrendezés – alapján épített, leginkább több lakásos tömbökből álló, kisebb-nagyobb – nem feltétlenül elkülönülő – „városrészeket”, amelyek elsősorban nagyobb számú otthon megteremtése érdekében születtek, miközben sokszor az ott élők lakhatáson kívüli igényeit – pihenés, tanulás, szórakozás, ellátás – is igyekeztek kielégíteni. Attól, hogy egy „városrészre” a fentiek közül nem minden igaz, még tekinthető lakótelepnek.

Szolnok legkorábbi lakótelepének talán a cukorgyár mellé épített lakótömböket tekinthetjük, amelyeket az 1920-as években kezdtek építeni az üzem és a mai Gyökér út közötti, bekerített területen. Igazi lakótelep csak a második világháború után lett, amikor az utca másik oldalán is épületek társasházak, illetve saját óvoda, orvosi rendelő, művelődési ház és bolt is működött a jól körülhatárolható kolónián. Hogy a saját focipályáról és az irigyelt hárommedencés strandról már ne is beszéljünk. Területe nem volt nagy, fénykorában sem lakhattak ott 3-400-nál többen. Ugyanakkor bizonyos értelemben előfutára volt a papírgyári lakótelepnek, ami mérete és szolgáltatásai miatt nem, de szándéka szerint egyértelműen ebbe a kategóriába sorolható.

A második világháború utáni elsőségért tulajdonképpen három szolnoki helyszín is „versenybe szállhatna”, miközben mind egyedi is a maga nemében. Az adott terület beépítéséről szóló első ötlet felmerülése tekintetében az elsőség a Zagyván-túli lakótelepé, hiszen a Scheftsik-telep és a debreceni vasútvonal töltése közötti terület beépítése már a 20. század elején felmerül, tömbházakkal pedig 1945-47-től már biztosan számoltak. A kivitelezés a negyvenes évek végén, egymástól viszonylag távolabb lévő épületek felhúzásával indult, de igazi lendületet majd csak a hatvanas években kapott. A később Vosztok és Tallinn néven emlegetett, nagyjából ötezer embernek otthont adó városrész építése – immár igazi lakótelepként – végül csak 1975-ben, a mozi átadásával zárult le.

Amennyiben az 1945 utáni befejezést tekintjük az elsőség mércéjének, akkor a szolnoki lakótelepek versenyében a dobogó legfelső foka az egykori Ságvári körúti sztálinbarokk házsort illeti. Korábban az utca sem létezett, két szolnoki kerület határán, a Fiumei és a Kolozsvári utcák hosszú telkeinek a vége volt ezen a helyen. Az utca megnyitása persze már a 20. század elején felmerült, de a házak építése csak 1953-ban kezdődött és nagyjából 1959-ig tartott. Különálló „szolgáltató” egységek először nem épültek, az épületek földszintjén alakítottak ki üzlethelyiségeket. Saját iskolája sem volt a környéknek, hacsak nem a Kassai úti, ugyanabban az időben bővített intézményt tekintjük annak. Ugyanakkor azt is érdemes lehet felvetni, hogy ez a lakótelep talán nem is csak a mai Boldog Sándor István körút egységes arculatú házsoraiból áll, hanem a Szántó körút és a Kolozsvári út tömbjeiből, sőt akár a Kassai és a Réz út környékének házaiból is. Ez esetben a befejezés itt is a hetvenes évekig nyúlik.

Érdemes külön szólni e verseny a harmadik szereplőjéről, a vegyiművek lakótelepéről is. Ez egyértelműen „zöldmezős” beruházás volt, építése egységes tervek szerint kezdődött, és a cél egy önálló városrész kialakítása volt, leginkább a Szolnok lakott területeitől a projekt indulásakor mért távolság miatt. A kivitelezés munkásszállók építésével kezdődött az ötvenes évek elején, de már annak az évtizednek a végén megépültek az első több lakásos tömbök, majd lett saját bolt, kocsma, később művelődési ház, bölcsőde, óvoda, sportpálya, sőt strand is. Ráadásul eleinte be is volt kerítve a lakótelep, és lényegében csak két kapun keresztül lehetett megközelíteni, ami közrejátszhatott abban is, hogy a rendszerváltásig egy sajátos, Szolnokon is egyedi lakóközösség alakult ki a területen.

Tudom, sokak számára csak az a lakótelep, amit panelból építettek. Szerintem nem, de ebben az esetben Szolnok első lakótelepe a Zagyvaparti városrész, azaz a Kun Béla körúti vagy Móra Ferenc úti lakótelep. Ennek álmai a hatvanas évek elejéig nyúlnak vissza, természetesen sokkal grandiózusabb ötletekkel, mint ami végül megvalósult. Ám így sem elhanyagolható, hogy nagyjából fél évtized alatt felépült tizennégy darab földszint plusz tízszintes, tömbönként két-két lépcsőházból álló panelház, amelyek valamivel több mint ezer lakásában majdnem ötezer ember élt a hetvenes évek végén. A panelen kívül abból a szempontból is klasszikus lakótelepről – és ebből a szempontból akár Szolnokon az elsőről – is beszélhetünk, hogy a lakóházak építésével nagyjából párhuzamosan zajlott a bölcsőde, az óvoda, az orvosi rendelő, a Fiumei úti iskola bővítése révén a saját általános iskola, sőt középiskola (vízügyi) kivitelezése is, ráadásul a Domus révén a telep a határain túl nyúló funkciót is kapott.

A magam részéről önálló lakótelepnek tekintem a vasútállomás előterében lévő, nagyjából a hetvenes években felépített, tíz- és négyemeletesekből, plusz a 24 emeletesből álló városrészt, ami nemcsak jól körülhatárolható, nagyjából egyetlen időszakban épült, de a lakhatáson kívül szinte valamennyi, lakótelepekre jellemző funkcióval rendelkezett és rendelkezik ma is. De ebből a szempontból lakótelepként értelmezhető az Abonyi út és a Téglagyári út közé ékelődött, sorházakból álló „olajos” vagy KISZ-lakótelep, amely pazar mintául szolgálhatott volna Szolnok más pontjainak a rendezett, átgondolt, ugyanakkor modern beépítéséhez. És ilyesmire a Széchenyi lakótelep első terveiben is volt szándék.

Azt hiszem, nagyjából innen lehet elkezdeni mesélni a Szolnok negyedét adó, az egykori Kisgyep területén 1960-tól álmokban és terveken felbukkanó, a hatvanas években már közművesített, de igazából csak 1975-től a földből kinőni kezdő Széchenyi lakótelep történetét.