Nem tudom, hogy mások is úgy érzik, Mayer Bernadett Mommy blue című első, egészestés játékfilmje rendkívül fontos társadalmi problémát feszeget, avagy egy ilyen kijelentéshez érintettnek kell lenni. Für Anikó egy a film elején még elemében lévő művésztanárt alakít, akinek aztán a látása fokozatos elvesztésével egy egészen új életet kell megtapasztalnia. Ami nem működhet a Vilmányi Benett által megformált fia nélkül, aki minden bizonnyal feladva saját álmait, a Főkertnél dolgozva, művészi ambíciókat ápoló felesége és újszülött gyermeke mellett is próbál helyt állni.

Hétköznapi helyzet? Az egyedül maradt hatvanas nő nem számíthat csak a nyolcvan fölötti édesanyjára – Hámori Ildikó parádés alakítása –, és a saját, új családját menedzselni próbáló fiára.

A Mommy blue nem a látás elvesztésének embertelen tragédiájáról szól. Bár szó se róla, hogy Für Anikóhoz hasonlóan Znamenák István is kiválóan alakítja a látássérültet, a valódi gyengénlátók klubjában felvett csoportterápia pedig zseniális, ám mindez csak a film körítése. Persze, döbbenetes, amikor a látássérült nagymamára bízott kisunoka azért égeti meg a talpát, mert a rá felügyelő felnőtt nem veszi észre, hogy egy nyáron felforrósodott aknafedőre lép. És igen, megrázó, amikor a Für Anikó alakította egykori művésztanár azt üvölti, hogy a régi életét akarja visszakapni. Ám ez a történet a családon belüli, generációk közötti felelősségvállalásról és annak nehézségeiről szól. Nem tudom, csak hiszem, hogy sokunkhoz.

Mayer Bernadett, aki Nagy Zoltánnal közösen jegyzi a forgatókönyvet nem direktben dörgöli az orrunk alá a főproblémát – a gondozásra szoruló anya magára hagyható-e az új család másik tagjának karrierje miatt –, hanem egy igazi játékfilmhez méltóan, egy történetet elmesélve szembesíti azzal a nézőt. Mert a Mommy blue főszála akár az is lehetne, hogy a pályakezdő, fiatal anyuka (Waskovics Andrea) élete lehetőségét kapja meg Párizsban, ahová férjével és újszülött babájával mehetnének, csakhogy… Az élet soha sem ilyen egyszerű. Ugyanakkor, miként ez a film is sugallja, nem megoldhatatlan: nem akarom lelőni a poént, mert talán nem is számít, de itt végül mégis megtalálják az utat. Pedig a társadalom annyira nem is segítőkész, de a rendező-forgatókönyvíró nem is akarja másokra kenni a nehézségeket.

Annyira jó olyan magyar mozifilmet látni, ami a mában, mai problémákról szól. Közben nem akarja elhazudni a szereplők körülményeit, a társadalom állapotát, de nem is csinál úgy, mintha dokumentumfilm lenne. Csepeli Eszter operatőr mindehhez olyan környezetet teremt, amiről nem az jut elsőre az ember eszébe, hogy realista, hanem, hogy a történethez illeszkedő, sőt még szép is. Nincs itt semmi kapkodás, kicsapongás, a leghangosabb jelenet is talán az, amikor a boldog apa egy falra felmászva, kívülről nézi végig gyermeke születését a Covid idején.

Aki azt hiszi, hogy egy ilyen történethez semmi köze, az vagy téved, vagy iszonyatosan sajnálom kell, mert magányos. Aki van olyan szerencsés, hogy vannak idősödő szülei és még iskolás gyerekei, az vakság nélkül is átélhet ugyanilyen helyzeteket. Azt hiszem, sokakról szól, és sokakról fog szólni Mayer Bernadett Mommy blue című játékfilmje, aminek a legnagyobb hibája, hogy nincs agyonreklámozva. Nem azért, hogy kasszasiker legyen. Hanem, hogy betölthesse küldetését: érzékenyítsen, tanítson és előre figyelmeztessen. Bevallom, nem úgy jöttem ki a vetítésről, mint ahogy bementem. Az én présemen is nyílét egy kis rés.