A kiállítás címe költői, ami a megnyitó beszéd alapján nem meglepő. Sőt, ha abból indulunk ki, hogy a Habos isler és sarokház sokkal több embert vonzhat, mintha a Szapáry utca története, vagy a Jeles mesterek Szolnokon címet adja az új kiállításának a múzeum, akkor csak dicsérni lehet a választást.
Isler nélkül is jó
Ritkán hallani olyan remekbe szabott és szórakoztató megnyitóbeszédet, mint amilyennel november 9-én Horváth László, a Damjanich János Múzeum igazgatója ajándékozta meg a Habos isler és sarokház című kiállítás első vendégeit. Személyes volt, a múltra emlékezett, ugyanakkor pillanatok alatt vont párhuzamokat a mával, és olyan játszi könnyedséggel használta a mai szlenget és a száz évvel ezelőtti nyelvezetet, hogy bármelyik irodalmi lap szerkesztője megnyalná a klaviatúráját az elhangzottak láttán. Tegyük persze hozzá, az előadásmód sokban gazdagította azt a beszédet, ami mint egy zenei nyitány ágyazott meg a fő műnek, az új időszaki kiállításnak.
A Habos isler és a sarokház című kiállításnak csak áttételesen van köze ehhez a két cukrászipari remekműhöz. Csupán annyiban, hogy a tárlat gerincét Szolnok legendás cukrászdájának, a Szapáry utcában 100 éve álló Kádár, mai nevén Tünde története adja. Mondhatnánk, ez van a középpontban, hiszen két oldalt feltűnik a nem kevésbé híres Szigethy Henrik fotós alakja épp úgy, mint a város egykori korzójának könyvkereskedője, egy hatvanas évek belő lakás enteriőrje, vagy éppen egy szolnoki hirdetőoszlop 1990-ből. Pontosan úgy, hogy az örök Kádár körül fordult a világ.
Kicsit sajnálom, hogy a kiállítás rendezői leginkább csak egy évszázad különböző pillanatainak a hangulatát, és a Kádár család élettörténetét akarták megmutatni. Mert bizony néhány tárgy láttán, felirat hiányában elbizonytalanodtam, hogy az vajon mi is lehetett. És nem lehet jövő februárig minden látogatónak olyan szerencséje, mint nekem a megnyitó órájában, hogy az idősebb hölgyek beszélgetését kihallgatva megtudhatom egy üvegedényről, az bizony egy régi kávéfőző, vagy a bábun lévő kabátról, hogy az a lódenkabát.
Bár nem tudtam meg, hogy a habos islert – ezt a szolnoki különlegességet, amit már tőlünk húsz kilométerre sem ismernek – ki és mikor készítette először, nem távoztam csalódottan a múzeumból. Mert lehet, hogy ez a kiállítás nem fog tömegeket vonzani a város vagy a megye határain túlról, hiszen annyira szolnoki, mégis azt kell mondanom: az utóbbi évek egyik legjobb időszaki tárlata a múzeumban. Amit csak ajánlani tudok mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel ennek a városnak a múltja, és esetleg van kedve elmerülni az elmúlt száz év hangulatában.
