Már szombaton hét órakor kellemesen csalódott voltam a Tiszaligeti Sportcsarnokban. Kicsit kételkedtem ugyanis abban, hogy az új év első hétvégéjére – miközben az ünnepek miatt majdnem két hétre leállt az ország, meg egyébként is válság van – meg lehet tölteni a csarnokot a komolyzene és a néptánc, azaz a minőségi hazai kultúra iránt érdeklődőkkel. Ám egy gombostűt nem lehetett leejteni a Magyar Tánckoncert kezdete előtt, amikor pedig megjelentek a fellépő együttesek a színpadon, már zúgott a taps a sportcsarnokban.

És erre a megelőlegezett bizalomra minden fellépő rászolgált. Az alaposan kiegészített Bartók Béla Kamarakórus és a Budapesti Ifjúsági Kórus olyan gyönyörűen szólt, hogy libabőrös lettem. Amikor pedig a küzdőtéren fellépő néptáncosokat kísérte az a legalább száz torok, legszívesebben felugrottam volna, hogy ez az, így a legjobb.

A Szolnoki Szimfonikusokkal több okból is rettenetesen elfogult vagyok. Egyrészt, mert ismerősök játszanak benne, másrészt mindig csodálom, amikor az egy-egy tudás így összeadódik, harmadrészt meg egyszerűen azért, mert a magam részéről fantasztikusan jónak érzem, amit csinálnak. Liszt II. Magyar Rapszódiája gyönyörűen szólt, a Háryból való részlet meg azzal az örömmel töltött el, amire szerintem Kodály gondolhatott, amikor azt mondta: a zene mindenkié. Az pedig külön kuriózum volt, amikor a zenekar cimbalmosokkal egészült ki.

Pál István Szalonna és bandája nemcsak a néptáncosoknak, de a szimfonikusoknak is remek partnere volt. Öröm volt nézni, ahogy a két zenekar együtt játszott, vagy amikor Szalonnáék taktusait Maszahiro mester is életre keltette. Herczku Ágnes pedig úgy énekelt, mint aki nem is fellépésen, koncerten van, hanem visszarántva bennünket a múltba, éppen kilépett egy régi ház kapuján.

Nehéz eldönteni, hogy ez a koncert a zenéről vagy a táncról szólt inkább. Mivel egyre vizuálisabbak vagyunk, meg kell kockáztatnom, hogy az est csúcspontjai azok a pillanatok voltak, amikor a Magyar Állami Népi Együttes is közönség elé lépett. Ezek a táncosok nemcsak lelkesen és mosolyogva dolgozták végig a műsort, de valami olyan elképesztő pontossággal mozogtak egyszerre, mintha programozott robotok lettek volna. Amikor pedig az Ecseri lakodalmas végén a férfi táncosok egy pillanat alatt megfordulva, hátrálva kezdtek táncolni, nem akartam hinni a szememnek.

Nem volt ebben az estében semmi felesleges művészieskedés, olcsó máz, indokolatlan magyarkodás, csak és kizárólag első osztályú produktum. Amire láthatóan vevő a közönség. És mivel a műsorközlő az est elején arról beszélt, hogy a Magyar Tánckoncert hagyományteremtő szándékkal jött létre, csak kérdezni szeretném, hogy jövő januárra hol lehet jegyeket venni. Mert addig szeretném bebiztosítani magam, amíg nem lesz olyan híre a produkciónak, mint a Bécsi Újévi Koncertnek, ahová már csak sorsolás révén lehet belépőt szerezni.