Rejtő Jenőről sokáig nem hallottam, s fiatal felnőttként azonosítottam P. Howarddal. Rájöttem, legalább tucatnyi könyvet olvastam tőle, ott sorakoztak azok is egérrágottan a ládákban.

Aztán elkezdtem nem olvasni a ponyvát. Nem volt ebben semmi sznobizmus, semmi tudatosság. Így alakult. A rendszerváltás után a piacot elárasztó szerelmes történeteket, dombornyomású könyveket távolról néztem. Néha ugyan belepörgettem egyikbe-másikba, még szerzőtől is kaptunk ilyet dedikálva, de nem érdekeltek. Tavalyelőtt olvasatlanul eladtuk őket a hulladéktelepen.

Minap viszont a könyvtárban ismerős névre lettem figyelmes a Határtalan szerelem című könyv piros borítóján. A piros egy utazóbőrönd színe, aminek fogantyújára madzaggal papírfecnit kötöttek. A papíron a könyv címe és egy juharlevél.

A történet édes-bús: egy lányról szól (a történet kezdetén gimnazista), és az anyjáról, aki újságíró. A lány alkoholista apját, az asszony volt férjét meggyilkolják. Gyász, mindennapok, gimnázium, tanulmányi verseny. A lány biológus akar lenni, az asszony férjet keres külföldön. A lány nyáron elmegy Tóni bácsi remek hortobágyi biológustáborába, ahol sokat lehet hülyülni, s persze tanulni is, esténként pedig bográcsoznak. A menü paprikás krumpli vagy pörkölt, néha gulyásleves. A lány a táborból való hazatérésekor azzal szembesül, hogy anyja férjhez megy egy kanadai villanyszerelőhöz. Költöznek Juharfaországba.

Persze regényről van szó, de ismerem a szerzőt, s nehéz nem referenciálisan olvasnom. Sőt, nem is tudom úgy olvasni, hogy amikor az asszonyról ír a szerző, ne egykori kollégám (na, jó, amikor együtt dolgoztunk, én csak gyakornok voltam, neki meg már az Új Tükörben jelentek meg a riportjai) arcát lássam magam előtt. Azt gondolom, a saját történetét írta regénybe. A könyv, amelybe egy szolnoki család története van zárva, dombornyomású is lehetne. Mert olyan édes-bús. De olvastatja magát, a műfaj törvényeinek megfelelő, tisztességes munka. Kanada viszont nem fenékig tejfel anyának és lányának. Nagyon nem az.

De kinek a históriáját olvasom? A szolnoki újságírónő és lánya történetét vagy az újságíró-író által kitalált figurákét? Is-is? Tulajdonképpen mindegy. A személyes ismerettség persze mindig bezavar. Mióta nemcsak olvasok könyveket, de ismerek néhány írót is, tudom, hogy a történetek jelentős része nem fikció (s nyilván Tolsztojnál vagy Stendhalnál sem az volt). Mondom ezt úgy, hogy sokan igen nevetségesnek tartják, ha az olvasók azonosítják az írót a vers vagy a regény beszélőjével. Miközben – tényleg nem azonos.

Azért felhívom Kisújszálláson Tóth Albertet (biológus, tájökológus főiskolai tanár), s megkérdem, tudja-e, hogy egy regény szereplője. Nem tudja. A szerzőt jól ismeri, az többször csinált vele interjút, sőt a lányára is emlékszik, aki táborozója volt. Mondom, a regényben Tóni bácsinak hívják. Jót nevet. Mondom, a regényben volt egy helikopterút is, a szerző és a lánya utazott vele, és egy a könyvben Kürthynek nevezett világhírű professzor, aki Konrad Lorenz tanítványa. Ő Festetics Antal vadbiológus, nagyszerű tudós, lelkesedik Berci bátyám; s a lányra is emlékszik, igen, ő is ott volt azon a bizonyos repülésen.

A Határtalan szerelem című regényt egyébként Paulina Éva írta, a Néplap egykori munkatársa – a Szécsi Pál-könyv (Zenészballada), a Közös ágyban, mégis széjjel vagy a hálapénzről szóló, egy orvossal társszerzőként jegyzett Pénzt vagy életet? című kötet írója.

Jenei Gyula