(Téli ismétlés. A cikk először október 14-én jelent meg.)

A rombuszokká összeálló apró betonpillérek lényegében három, szegélyekkel elválasztott szintet alkotnak a Táncsics utca 10-es és 12-es számú házak találkozásánál. Észrevenni azonban csak a színház irányából érkezve, kvázi szemből lehet. A másik irányból, főleg autóból fel sem tűnik, vagy csak egy vékony betonfal. A páros oldal járdájáról nézve kicsit olyan, mintha emberek állnának egymás vállán, ég felé nyúló karokkal. Nagyon sokszor elmentem már mellette, de sokáig észre sem vettem, aztán meg nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Pedig szerintem egy fontos, megőrzendő építészeti alkotással van dolgunk.

Abban biztos vagyok, hogy a 12-es számú házhoz tartozik, így azt gondolom, valamikor a hetvenes évek elején épülhetett. Funkciója minimum kettős lehet.

Egyrészt eltakarja, és talán támasztja is a 10-es számú, valamikor a XIX. század végén épült ház utcára nyúló tűzfalát. Bizonyos, hogy a tűzfalnak ez a része a szocializmus idején vált láthatóvá, talán éppen akkor, amikor a mellette lévő korábbi épület eltűnt. Esetleg akkoriban találhatták ki azt is, hogy a beépítés vonala a Táncsics páros oldalán ne folyamatos legyen, hanem éppen itt, megtörjön. Hinni akarok abban, hogy a régi és az új találkozását akarták ezzel hangsúlyozni, vagy éppen valamiféle átvezetést teremteni a két kor építészete között.

Az érdekes építmény másik funkciója a két épület közötti sikátor lezárása lehet. Korábban azt gondoltam, hogy az apró betonelemek teljesen a másik ház falának simulnak, közelebbről azonban látszik, hogy a régi és az új építmény között van némi távolság. (Sajnos valamennyi szemét is.) És befotózva a réseken, a képek azt mutatják, hogy a két épület nem is ér össze, sőt mintha a telek belseje felé haladva távolodnának egymástól a falaik. Azt se tartom kizártnak, hogy egy a Szigligeti utcára átvivő sikátort zártak le ezzel a megoldással. Esetleg éppen amiatt, hogy a két ház túl közel került egymáshoz, így a két fal között nemhogy átjárni, hanem maximum beszorulni tudtak volna az erre járók.

Az azonban biztos, hogy a feltételezett funkciókat szimpatikus módon oldotta meg a korabeli építész. A pengefal az új ház szintjei szerint harmadolja a felületet, majd oldalról zárt módon illeszkedik a régi épülethez.

Tudom, nem egyforma az ízlésünk, és máshol talán háborognák a létezése miatt. Itt viszont kifejezetten tetszik, és a magam részéről egy védendő építőművészeti alkotásnak tekintem. Ami engem mindig arra fog emlékeztetni, hogy a különböző korok építészetét valahogy össze kell illeszteni. És ez olykor sikeres is lehet.