– Elsős volt a kisfiam, és a tanítónéni többször azzal fogadott, hogy úgy érzi, a gyerek nem piheni ki magát, olykor elalszik az órákon – emlékezett Soós Priszcilla egy régi pillanatra, ami megerősítette abban, hogy valamit tenni kell a Cukorgyári lakótelep érdekében. Egykori szolnokiként, külföldön és Zalában töltött sok-sok évek után döntött úgy, hogy visszaköltözik a városba, és annak egy csendesnek tűnő részén telepszik le a családjával. Nem sokkal később azonban a Magyar Posta telephelyet nyitott a Csaba utcai, egykori Amfora raktár helyén, amit azonban a teherautók a Cukorgyári lakótelep „főutcáján”, a Gyökér utcán keresztül kezdtek megközelíteni.

– Nem elég, hogy az utcában lévő színesfémtelepekre és a Kőrösi út végén működő üzemekhez tartó hatalmas teherautók nappal itt jártak át, onnantól kezdve éjszaka se volt nyugalmunk – mesélte az egyik régi cukorgyári ház közös udvarán, a környékbeliek tavaszköszöntő kertipartiján Soós Priszcilla, aki bő két éve a tiltakozók élére állt, és azóta több kisebb csatát is megnyertek. Az előző polgármester által iparterületen élő „nyekergőknek” nevezett helyiek elérték, hogy az egykori Cukorgyári lakótelep házai immár nem ipari területen, hanem kisvárosi lakóövezetben állnak, sőt Szolnok közgyűlése nemrég hozzájárult ahhoz is, hogy a több mint száz éve alapított telep örökségvédelmet kaphasson.

– Saját kertészete is volt a Cukorgyárnak, hiszen nemcsak az üzemet, de a lakótelepet is rendben tartották, az üvegházak maradványai ma is ott vannak a garázssorok mögött – csatlakozott hozzánk Kemény Katalin, aki visszaköltöző, hiszen gyerekkorát a lakótelepen töltötte, majd 2012-ben ismét cukorgyári lakos lett.

Vele vesszük számba a Cukorgyári lakótelep házait, amiknek már a megnevezése is elárulja, ki az, akinek itt gyökerei vannak.

Mert például a „harmincötös” nem házszámra utal, hanem az egyik Gyökér utcai tömb lakásainak számára, amiből közösségi jelző lett. De van itt Kifli-ház, Retyerutya, Mérnök-ház, meg az Igazgatói ház is. És persze ott vannak a Tószegi úti tömbök, amelyek közül az utolsóban egykor általános iskola is működött, igaz, csak alsó tagozat, két műszakban. Előbbre, a nemrég felújított „kapu” közelében volt az óvoda, de működött a telepen saját bolt és orvosi rendelő is, amivel lokálpatrióta szívet melengető tervei vannak a Cukorgyári lakótelep összefogó lakóinak.

– Azt szeretnénk, ha a fokozatosan romló állapotú egykori rendelőt sikerülne megmenteni, és a Cukorgyári Emlékek Háza jöhetne benne létre, ami nemcsak az 1912-ben alapított gyárnak, de az egykor itt dolgozóknak, a lakótelepen élőknek is emléket állítana – mondta Kemény Katalin, akiről beszélgetés közben az is kiderült, hogy Kemény László, a Közgazdasági egykori igazgatójának unokája, sőt a Kossuth téren, a Városháza alatt az előző századfordulón üzletet vivő Konsitzkik leszármazottja.

Jelenleg két-háromszázan lakhatnak a cukorgyár nélküli lakótelep különböző korú házaiban. „Őslakók” persze már nincsenek, sőt az első beköltözők gyermekei is túladtak a rendszerváltás előtt még jó hírű, sőt legendás telepen lévő lakásaikon. Talán mások is emlékeznek még a cukorgyári focipályára, aminek saját csapata is volt, a gyár által támogatott, országosan jegyzett kerékpárosokra, hogy a máshol lakó szolnokiak irigyelte termálvizes strandról se feledkezzünk meg. A gyár utolsó kampánya 2007-ben volt, a kétezertízes évek elején lebontották a silót, felrobbantották az Örkény által is megörökített gyárkéményt, azaz végleg eltüntették a Szolnoki Cukorgyárat, amit a hatvanas-hetvenes években, akkor 1 milliárd forintból (ez ma nagyjából 80 milliárd lenne) Magyarország legkorszerűbb cukorgyárává tettek.

– Az egykori strand helyén fatelep van – kapcsolódott újra beszélgetésünkbe Soós Priszcilla, akinek lendületét és tenni akarását sok helyi közösség megirigyelhetné. – A focipálya valami befektetőé, de nem tud vele mit kezdeni, mert a szennyvíztisztító védterületébe is beletartozunk. Az egykori gyárterületen ma már a Stadler működik, a valamikori, vöröstéglás szociális épületben pedig varroda van. A lakások többsége magántulajdon, de van olyan ház, amiben munkásszálló működik, és senki nem teheti be a lábát az udvarára. A több mint százéves házakra persze ráférne a felújítás.

Az állatsimogatóval, arcfestéssel, közös főzéssel, játékkal tarkított április közepei eseményen nem volt nehéz észrevenni, hogy a cukorgyáriak valódi közösségként szeretnék kézbe venni a saját sorsukat. De, hogy nem tétlenkednek, az is láthatja, aki csak egy kört tesz a Gyökér utca elején. Néhány éve, a helyi cégek segítségével felújították a gyártelep ikonikus „kapuját”, a buszfordulónál a cukorgyárra emlékező falfestmény készült, a Stadler bejárata közelében pedig egy vonat „fut” a Cukorgyár egykori kerítésén. Mindezek alapján nincs kétségem afelől sem, hogy előbb-utóbb a „gyármúzeum” is megnyílik, ami messze nem csak a cukorgyáriak, a ma ott élők ügye kellene, hogy legyen.