(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2018. január 17-én jelent meg először.)
Az első világháború előtt, azaz a szolnoki képeslaptörténet első két évtizedében, alig jelent meg olyan anziksz, amelyiken több fotó lett volna látható. Saját gyűjteményemben kettő ilyen található: az egyik a vasútállomáson lévő vendéglőt mutatja, a másik pedig a Kossuth téren ma már nem álló Steiner-házat, illetve az 1907-ben elbontott állomást. Nagyjából 1914-ig – a háború alatt nem vagy alig készült új felvétel, inkább a régi képeslapokat nyomták újra, valószínűleg elképesztő mennyiségben – a szolnoki lapok (is) inkább a színezéssel és egy-egy szép és általában új ház vagy üzlet bemutatásával, reklámozásával versengtek a vevők kegyeiért.
A két világháború között azonban tömegessé váltak a több fotóból – minimum három, de olykor kilenc képet is egymás mellé raktak – szerkesztett képeslapok, és Szolnok esetében szinte teljesen eltűnt a színezett technika. A megmaradt lapok alapján talán az is elmondható, hogy a felhasznált fotók minősége sokat javult, ám a papír – a második világháború közeledtével és alatt – egyre silányabb minőségű lett. Az úgynevezett Horthy-korszakból hozzám került szolnoki képeslapok érdekessége, hogy többségüket már a háború után, némelyiket az ötvenes években adták postára. Ami minimum fura együttállás a korabeli ideológia és történelemszemlélet, illetve mondjuk, az országzászló vagy a Nagy-Magyarországos virágágyás összekapcsolódása miatt.
Azt sajnos nem tudom, hogy a Horthy-korszak képeslapkiadását motiválta-e olyan propaganda cél, mint ami a 30-40 évvel későbbi, szocialista idők kiadványain felfedezhető. Avagy inkább csak az első világháború előtti ötletet fejlesztették tovább, miszerint a képeslap remek reklámeszköz, hisz más pénzén terjeszti egy üzlet, egy bank vagy éppen egy város jó hírét a világban. Az ugyanis elvitathatatlan, hogy az 1920-as és az 1930-as évek szolnoki képeslapjain a város akkori friss büszkeségei, illetve a korszellembe beleillő épületek és építmények jelentek meg.
Az előbbiekre a legjobb példa a Tisza szálló, valamint a körülötte lévő, 1926-ban elkészült, első, városi közpark. De ide sorolható az 1932-ben megnyitott nagyposta, a Baross utcai Bábaképző és Gépipari iskola – de itt említhető a két polgári iskola is -, vagy éppen a Szapáry utcai, akkor új Hitelbank épülete. A korábban és később is kedvelt témák, mint például a vasútállomás, a Nemzeti Szálló, a Szapáry-Ságvári utca, a város- és megyeháza sokkal ritkábban jelenik meg, mintha azokkal éppen senki sem akart volna büszkélkedni. A város első aranykorából a színház, a Művésztelep környéke és természetesen a Tisza-híd bukkan fel leggyakrabban ezeken a képeken, ami nem meglepő, ha a háború utáni rekonstrukcióikra vagy a város életében betöltött szerepükre gondolunk.
Kedvenc témája a korszak mozaiklapjainak a helyi templomok bemutatása. Kivéve a zsinagógát. Az mintha nem is állt volna a városban. Az 1938-as zsidótörvények miatt ez akár érthető is lenne, ám az előtte lévő 10-15 év kiadványain, minimum érdekes. Viszont szinte minden lapon felbukkan a belvárosi Nagytemplom, a Vártemplom, de olykor a temetőnél lévő, a szegényházi és az evangélikus templom is megjelenik a lapokon.
És természetesen bemutatják a korszak fontos, új emlékműveit is. Gyakori téma a ma már a Tiszai hajósok terén álló Hősök-szobra, a mai Zounuk ispán helyén kialakított, a megcsonkított országot mutató virágágyás, illetve az Eötvös tér sarkán felállított országzászló. Ez utóbbiról a legtöbb információt ezek a lapok őrizték meg, hiszen 1945-ben nemcsak elbontották, de másfél évtizeddel később a Kossuth térről áttelepített 68-as obeliszket is a helyére tették. Pontosabban, egy részének a helyére, hisz, mint a felvételeken látszik, maga a zászlórúd is a három halom középső elemének a tetején állt, ráadásul a három halom is egy lépcsőn megközelíthető magaslatra lett helyezve. Csak az ezeken a képeslapokon ránk maradt felvételek alapján tippelem úgy, hogy 3-4 méter magas építmény tetején állhatott az a bizonyos országzászló.
Természetesen ezeknek a mozaiklapoknak is megvannak a kivételei és a hibái. Teljesen érthetetlen, hogy a Kossuth térből miként lehetett még a harmincas években is Fő tér, aminek házait „utcarészletként” is jelöli lap. Kifejezetten érdekes, hogy a Gutenberg téri Pénzügyőrség kaszárnyája, illetve az akkoriban már közel félévszázados közkórház tömbjei is felbukkannak egy-egy kép erejéig. Miként a tövid életű Szapáry-szobor is, ami minden bizonnyal több képes említést megélhetett volna, ha nem jön közbe egy világégés, majd egy rendszerváltás. Ami aztán másfajta képeslapokat, pontosabban más dolgokat mutató, fontosnak tartó anzikszokat „hozott divatba”.
