Eszem ágában sincs objektívnek lenni. Főleg, hogy vasárnap szabályosan szenvedtem, amikor láttam, hogy nincs már a helyén a Sóház utcai kapu, a Galéria mellől eltűntek az esernyők, a színpadok és csak pár bódé emlékeztet a Tiszavirág Fesztiválra. Vacsoránál meg rádöbbentem, hogy napok óta nem töltöttem otthon az estéket, és ez senkit sem zavart, mert lényegében a többiek is így voltak ezzel. A fiam kérdezte, mi volt idén más, hogy egy nap után ennyire hiányzik. Nem tudom. A programokat nézve a Tiszavirág Fesztivál mindig más, miközben belül, nekem ugyanaz marad. Különös hömpölygés.

Amit persze sült kolbásszal, friss kenyérrel és uborkával nyitottunk a fák alatt. Hogy aztán egyik este se maradhasson ki a rétes, amikből így se tudtam az összeset megkóstolni. És jött az új szerelem, a badacsonyi Léránt pincészet barrikolt vörösbora, amit második nap már ismerősként köszöntve töltött a gazda. Meddig lesz elég az utolsó napon vett palack? Lesz-e olyan jó íze, mint a Sóház utcán vagy a színpadok előtt bóklászva?

Ahol valamelyik este rájöttem a Tiszavirág Fesztivál egyik fontos értékére. Ami eddig is megvolt, csak nekem nem sikerült megfogalmaznom magamnak. Ám amikor éppen harmadjára néztem a ZAP Show-t, akkor a Pálinkaland legendás lakókocsijánál, eszembe jutott. A Tiszavirág olyan ajtó Szolnoknak a nagyvilágra, amelyen keresztül valódi művészek, a maguk valójában közlekednek. Az Örökség fesztivál mellett jelenleg ez az egyetlen eseményünk, amikor élő, nemzetközi produkciókat láthatunk a városban. Amikor, ha csak egy picit is, de részeseivé válhatunk a világ kulturális mozgásainak. A hideg kiráz, ha eszembe jut: a világ egy része, a maga valóságában – nem filmen, nem neten, nem elmesélve – ebben az öt napban köszönt be hozzánk. És viszik a hírünket más fesztiválokra, más városokba. A világba.

Miközben persze a magyar produkciókat is szeretni lehet. Nem tudom, mikor éreztem utoljára olyat, hogy egy koncert első hangjaira kiráz a hideg. Pláne harminc fokban. Márpedig Karácsony James ezt okozta. Úgy szólalt meg élőben, mint a negyven évvel ezelőtti, stúdióban kevert lemezeken. És ott voltak a fiatalok. Aurevoir meg Siklósi Örs rajongó lettem.

Örs produkcióját nézve arra is rá kellett döbbennem, hogy lassan felnő egy olyan szolnoki generáció, akiknek már alapélményük – és talán igényük – a Tiszavirág Fesztivál, akik azt tartják természetesnek, hogy amikor vége a tanévnek, valami olyan kezdődik a Tisza parton, amin ott kell, kint kell lenni. Akár matrózblúzban, az évzáró után a fűben ülve. Elővettem régi fesztiválos képeket. Akiket azokon még én vittem ki, ma már egyedül mennek, találkoznak, és szólnak, hogy majd jönnek. Az övék is lett a Tiszavirág Fesztivál.

Meg talán a hiánya is.