A kora nyári forróságban ülsz egy diófa alá rakott szalmabálán, és nézed, ahogy a szinte érzékelhetetlen szellő lebegteti a több ezer virágfejből álló levendulatakarót. Hirtelen nem tudod eldönteni, hogy a szemed káprázik, vagy valóban lehet olyannak látni a világot, ahogy az impresszionista festők ránk hagyták. Közben az agyad még zakatol, és az is felvetődik benned, hogy ha alig van szél, akkor lehet, nem is a levegő, hanem a virágokon dolgozó ezernyi méhecske mozgatja a lila hullámokat. Még ott vagy a valóságban, de aztán fordul a légmozgás iránya és olyan illat legyint arcon, amitől végképp átkapcsolsz. Ülsz egy szalmabálán, ahogy utoljára talán gyerekkorodban, csak úgy ráérősen nézel ki a fejedből, mint talán az utolsó unatkozós vakáció idején, és a levendula ezer emléket ébresztő illata hirtelen időben és térben is távolba repít. Kilépsz önmagadból. Talán csak percekre kapcsolsz ki, mégis, amikor visszahuppansz a valóságba, úgy érzed, mintha órákat pihentél volna.
Azt hiszem, a Milléri Levendulakert számunka ugyanolyan kihagyhatatlan, már-már kötelező kora nyári program lett, mint az éppen véget ért Tiszavirág vagy a két hét múlva startoló ArtJáró Fesztiválok. Főleg, hogy most már nem tengelytörő úton hagyhatjuk el Szolnokot Besenyszög irányába, hogy aztán az új kereszteződésben jobbra, Nagykörű felé fordulva kocsikázzunk a cél felé. Csak azok kedvéért, akik tavaly vagy tavalyelőtt még nem jártak ott: nem kell elmenni az autópályáig. De, ha kint van a kert zászlója, szinte eltéveszthetetlen. Bár az is épp elég, ha jobbra néznek, és ahol feltűnik a lila szőnyeg, lassítanak, majd leteszik az autót. Vagy a bringát, ha vannak annyira bátrak, hogy a szűk úton el mernek addig karikázni. Talán egyszer majd oda is visz bringaút, mert micsoda „világraszóló” attrakció lehetne a Millér után a Milléri Levendulakertet is mutogatni.
Még akkor is, ha csak pár hétig tartó csodáról van szó. Meg akkor is, ha máshol nagyobb, különlegesebb tájba illesztett levendulásokban lehet bóklászni. A Millérinek van ugyanis két különlegessége. Az egyik, hogy itt van, Szolnok határában, a közelünkben. A másik, hogy a néhai hobbikertek újbóli értelmezését, felfedezését is megmutatja. Esküszöm, kedvem lenne a közelben egy hobbitelek múzeumot nyitni, ahol levendulázás előtt, után meg lehetne mutatni, miként is jöttek létre ezek a kis telkecskék, milyen eszközök és tárgyak között műveltek csodát sokszor olyanok, akiknek semmi közük sem volt a kertműveléshez, csak hobbit akartak. Vagyis kaptak a szocializmustól, hogy addig se foglalkozzanak mással. Személyes történelmünk kultúrkincsei ezek a helyek, amelyeket a Milléri Levendulakerthez hasonló ötletek menthetnek át a következő generációknak.
Mert a Milléri Levendulakert egy triviális ötlet. Egy korábban errefelé ritka haszonnövény, trendi dísznövényként való bemutatása. Megszámlálhatatlan tő, amelyek között és körül apró figyelmességek – a szalmabálám -, ötletek – képkeret – bukkannak elő, amelyek mind azt jelzik: nemcsak levendula, illat, de szeretet is belengi ezt a helyet. Ahol olykor még programok is várják az arra járókat, akiknek persze a legnagyobb attrakció, hogy levendulát szüretelhetnek. Amit, ha ügyesen raknak el, akár egy évig is a kora nyár illatával tölthetik be a lakást. Hányszor álltam meg az elmúlt évben betűhegesztés közben, mert az íróasztalom melletti vázában szépen megszáradó milléri levendula valamiért ontani kezdte az illatát! És most itt a friss pótlás.
Ha az időjárás is kegyes lesz a helyhez, akkor nagyjából még két hétig, július 3-ig lehet bóklászni térdig a lilában. Mert utána következik a profi betakarítás, és préselni viszik azokat a lila virágszálakat, amit addig nem gyűjtenek be az amatőr metszőolló csattogtatók.
